Cucc · Élet-szervezés

A selejtezés lelki oldala

Annyira köszönöm, amikor hozzászóltok a bloghoz! Nagyon jó tudni, hogy mi jár a fejetekben az írásaimmal kapcsolatban. Ez a bejegyzés-ötlet most egy hozzászólás kapcsán pattant ki a fejemből, mert abszolút jó kérdéseket fogalmazott meg, aki írta. És tényleg, hiába nem terveztem, hogy a Szimplán lelkizős blog lesz, ha gyakorlati tanácsokat szeretnék adni a selejtezéshez, akkor a lelki folyamatokról is beszélni kell.

Original picture by Viktor Dobai https://www.flickr.com/photos/wiiiiktor/6743293835/

Tegyük fel, hogy már elhatároztad, hogy selejtezni fogsz, megválsz jó pár tárgyadtól. Nyilván megvan erre az okod, talán kicsinek érzed a lakást, talán nagyobb vagy könnyebben megtartható rendet szeretnél, talán úgy érzed, rád nehezedik a sok tárgy, ami valamilyen oknál fogva felhalmozódott a lakásodban. De amikor a tényleges átválogatásra kerül a sor, akkor rájössz, hogy szinte mindenre szükséged van. Miért is?

KonMari szerint két okból ragaszkodunk a dolgokhoz: vagy a múlt, vagy a jövő miatt. Ragaszkodunk, mert ajándékba kaptuk, mert jó emlékeink fűződnek hozzá, vagy mert félünk, hogy ha kidobjuk, hiányozni fog (illetve “jó lesz majd még valamire”). De ha a jelenben tudunk lenni, akkor csak az számít, hogy örömet okoz-e az adott tárgy és a környezet, amelyben élünk. Nézzük meg ezt a két okot, a múltat és a jövőt közelebbről..

A múlt

“Nincs szívem kidobni.” A legfeleslegesebb dolgok, amiket sokáig őrizgettem: egy darab kő, amit egy volt barátomtól kaptam; szárított rózsacsokrok; általános iskolai oklevelek; születésnapi képeslapok; kulcstartók és plüssök; ízlésemnek nem megfelelő ruhadarabok és ékszerek, amiket ajándékba kaptam; kazetták; gimnáziumi órai levelezések a barátnőmmel; éves határidőnaplók; mozi- és színházjegyek; havi BKV-bérletek. Gyanítom, hogy ez a lista másoknak is ismerős. De valójában miért? Miért őrizgetünk ehhez hasonló tárgyakat?

Olyan, mintha azt gondolnánk, a tárgyaink őrzik az emlékeinket. Pedig ha belegondolunk, ha valaki vagy valami valóban fontos volt a számunkra, akkor nem pusztán egy tárgy emlékeztet rá, hanem mindig a szívünkben él és a legváratlanabb pillanatokban jut eszünkbe. Nem kell mindent megtartanunk, ami rá emlékeztet. Egy igazán jó színházi előadást még évek múlva is emlegetünk. Egy számunkra fontos ember örökké hatással lesz az életünkre. Gondoljunk csak bele, hány emberre emlékszünk most is, ebben a pillanatban, aki valamilyen módon hatással volt ránk! Rengetegre, nem? Még olyanokra is, akiket nem is tartunk fontos szereplőknek az életünkben. Ha kidobjuk a rózsacsokrokat, attól még nem válik meg nem történtté egy két éves kapcsolat.

a digitalizálás egy csoda(2)Egyébként KonMari az érzelmi értékkel bíró tárgyakat az utolsó selejtezendő csoportba sorolja, mert ezektől a legnehezebb megválni. Ha már az egész lakásodat végigselejtezted, kifejlesztettél egyfajta rutint, képességet arra, hogy eldöntsd, mi az, ami valóban örömet okoz a számodra, így megbirkózol ezzel a legnehezebb kategóriával is. És persze nem kell, hogy egy ilyen tárgyad se maradjon. Én például még most is őrzöm a cetliket, amiket Apukám írt a fagyasztott ételekre. Miután meghalt, és a kezembe kerültek ezek a papírdarabkák, ahogy időnként kiolvasztottam valamit, nem volt szívem ezeket kidobni: az az ő kézírása, ilyen már nem lesz többet. És ez jól is van így, tudom, hol vannak ezek a cetlik, és szeretettel gondolok rájuk. Talán ez is számít: ha meg tudod jegyezni, hogy valamid van, és hogy hol van, akkor az elég fontos a számodra ahhoz, hogy megtartsd. Persze csak ha nem azért emlékszel rá, mert iszonyatosan zavar… 🙂

“Ezt úgy szerettem.”  Nem csak emléktárgyakhoz ragaszkodhatunk a múlt miatt, hanem használati tárgyakhoz, például egy ruhadarabhoz, könyvhöz is. Ilyenkor érdemes a kezünkbe venni és befelé figyelni: csak szerettem, vagy még mindig szeretem? Ha már nem, KonMari úgy mondaná, adjam meg neki azt a tiszteletet, hogy útjára engedem, hogy máshoz kerüljön, akit tényleg boldoggá tesz. Ekkor a tárgy is boldog, betöltheti a feladatát. 🙂

“Ezt nem dobhatom ki, ajándék volt.” Ez a kedvenc indokom… Nem is tudom, mikor jött divatba, hogy olyanoknak ajándékozzunk, akinek nem ismerjük jól az ízlését és a lelkivilágát. Eszméletlenül mellé lehet nyúlni egy ajándékkal, úgyhogy én nagyon boldog lennék, ha szépen lassan megszűnne ez a népszokás. Azt hisszük, hogy a másiknak biztosan szüksége van ilyesmire, de már vagy fél éve nem beszéltünk vele, és el sem tudjuk képzelni, hogy ő mást gondolhat az adott tárgyról, mint mi. Azt meg végképp nem gondoljuk végig, hogy évekig fogja zavartan rakosgatni a lakásban, és minden alkalommal bűntudata lesz, amikor meglátja, mert szeretné kidobni, de mégsem teszi meg, mert mi lesz, ha kiderül, meg egyáltalán, milyen alak vagyok én, hogy ajándékot kidobjak. Ezt szeretnénk okozni annak, akinek ajándékozunk? Nem hiszem. Gondoljunk erre akkor is, amikor egy ajándéktárgytól búcsúznánk el: az ajándékozó örömet akart nekünk okozni. Valószínűleg ezt megtette azzal, hogy jelzi, gondolt ránk. És ha még egyszer örömet okoz, amikor megválunk az adott tárgytól, hajrá! (Hozzáteszem: mennyivel nagyobb örömet okozna egy rosszul kiválasztott ajándék, ha nem éreznénk magunkat kötelezve arra, hogy megtartsuk!) Persze a minimalizmus jegyében én még mindig azt mondom, a legjobb ajándék az, ami elfogy: csoki, lekvár, bor, testápoló, szörp, tea, kinek mi. És légyszi, ha ilyet ajándékozok, ne őrizgessétek a megbecsülésetek jeléül! Akkor örülök, ha használjátok, élvezitek.

A jövő

“Ez még jól jöhet.” Ha nem konkrét céllal teszed el, amit záros határidőn belül meg is valósítasz, ne tárold, nem éri meg. Például én évekig rakosgattam két szép anyagú, de szétszakadt pizsamanadrágot, hogy majd illatzsákot varrok belőle. Aha, én és a varrás… Az ötlet jó volt, csak éppen nem szeretek varrni, akkor meg minek foglaljam a helyet valamivel, ami végeredményben csak nyomasztó feladatot jelent a számomra? Inkább használd fel most, amit tényleg szeretnél, a többit meg engedd el. A felszabadult érzés kárpótolni fog mindenért!

a digitalizálás egy csoda(3)“De mi lesz, ha még szükségem lesz rá?” Egy dologra emlékszem, amit a selejtezés után hiányoltam (pedig jó pár dologtól megváltam): kiselejteztem egy ezüst láncot, majd pár hétre rá kaptam egy (igazán szeretni való) medált, amit csak azzal tudtam volna felvenni. Hát, ciki, de ez van. A selejtezés előnye sokkal nagyobb, mint ez az apró kellemetlenség.

És egyébként is, mit jelent az, hogy szükségem van valamire? Ezt a kifejezést lehet nagyon szűken és nagyon tágan is értelmezni. Van ugye az a példa, hogy ha égne a házad, mit vinnél magaddal. (Egyébként eléggé jelzésértékű, hogy én többször is álmodtam ilyenről, és álmomban addig pakoltam a táskámba, amíg el nem fogyott az időm és meg nem haltam valamilyen módon… De már egy ideje szerencsére nem álmodtam ilyet.) Valószínűleg a telefon és a pénztárca elég lenne. Illetve most már Lenkének vinnék pelenkát, váltás ruhát, de ez mindig benne van a táskámban. Ilyen szempontból az az ezüst lánc nagyon távoli, felesleges apróságnak tűnik, nem?

“Mi van, ha nem lesz elég…?” …ruhám? …tányérom? …törölközőm? Ez egy érdekes kérdés. KonMari kíméletlen, azt mondja, csak emiatt ne tarts meg semmit, inkább vegyél olyan új darabokat, amik tényleg tetszenek. Csakhogy itthon a legtöbb ember nincs annyira jól eleresztve, hogy kidobja például a teljes ruhatárát és másikat vegyen helyette, pedig több olyan történetet is olvastam, hogy az illető rájött, nem szereti kb. egyik ruháját sem. Az a jó hír, hogy elég gyakori mosással, mosogatással nagyon-nagyon kevés tárgy is elég lehet. Tényleg. Kedvenc inspiráló példám Leo Babauta, aki egy ideig otthon is egy hátizsáknyi cuccal élt: erről szóló írását itt olvashatod angolul. Ha rögtön elmosod, elég egy tányér. Ha este kimosod és reggelre megszárad, elég egy póló. Persze, ez extrém példa (nem beszélve a kézzel mosás vízpazarló mivoltáról), de ezek után még az én összement gardróbom is óriásinak tűnik. Lehet kapszula gardróbot csinálni, akinek bejön (itt olvashatsz az én próbálkozásomról és tanulságairól), lehet apránként lecserélni az alapdarabokat minőségi, szeretett dolgokra, de én a turkálókat sem vetem meg. A mostani, egytől egyig imádott ruhadarabjaim nagyobbik részét kilós turkálóban vettem, mégis tartósak, szépek és jó minőségűek. És eszméletlen olcsók voltak… 🙂

Ide kapcsolódik a tudatos vásárlás kérdése is. “Hogyan vásároljak, hogy ne vegyek olyan darabokat, amiket végül nem is fogok szeretni?” A saját tapasztalatom az, hogy ha az ember végigcsinált egy szigorú selejtezést, tényleg befelé figyelve, hogy mi okoz örömet és csak azt megtartva, akkor ez vásárláskor is eszébe fog jutni. Nekem egyszerűen lelkiismeret-furdallásom támad, ha valójában felesleges, vagy nem tökéletesen örömet okozó dolgot akarok megvenni, és inkább visszafordulok vele a pénztártól, még akkor is, ha egyébként szuper vétel lenne. Arra gondolok: egy hónap múlva majd ezt is kiselejtezem? Így növelem a szemét mértékét a bolygón? Vagy: ezért dolgoztam ennyit a selejtezéssel, hogy most hazavigyek valamit, amit nem is fogok szeretni? Ha végigcsinálod a selejtezést, ez be fog épülni a gondolkodásmódodba is.

a digitalizálás egy csoda(4)Még egy szempont: elengedni a magunkról alkotott képeket

A selejtezés egy önismereti folyamat, ezért is szeretem annyira. Magunkba kell néznünk hozzá: mi az, ami valóban fontos a számunkra? Ami annyira értékes, hogy hajlandó vagyok neki helyet szorítani a lakásom korlátozott tárolóhelyein? És valóban szeretem ezt a tárgyat, vagy csak társítom ahhoz a képhez, amilyennek szeretném látni magam valamilyen okból, de valójában nem én vagyok?

Én például nemrég selejteztem ki az összes futó- és aerobik cuccomat. Gyerekkoromtól kezdve súlyproblémáim voltak, már óvodában csúfoltak a kövérségem miatt, tíz éves korom körül kezdtem a fogyókúrákat, és a húszas éveim első feléig abba sem hagytam őket. Rengeteget tornáztam sokáig, később futni jártam. A futás olyan hangulatos szerintem. Mindig irigykedve néztem a patak-parton vagy a Ligetben futókat. Egyedül, a reggeli hidegben, nyugalomban, a természetben, ruganyos, izmos testtel… Nincs is ennél jobb. Kivéve, hogy rájöttem, nem érzem jól magam ugrabugra közben, sem fizikailag, sem lelkileg. Viszont imádok sétálni, biciklizni és úszni, amik egyébként az én testemnek egészségesebbek, ez kiderült orvosilag is. Ki van ez találva… Ja, igen: és elfogadtam, hogy telt alkat vagyok és ez sosem lesz másként, már nem küzdök ellene. Úgyhogy viszlát, futócipő, futópulcsi, sportfelsők, sportmelltartók! Szuper érzés, hogy megint közelebb kerültem ahhoz, hogy önmagam legyek.

Leginkább ezek miatt a lelki vonatkozások miatt ajánlom mindenkinek jó szívvel, hogy selejtezzen. Nézzünk magunkba, engedjük el azt, ami nem mi vagyunk, amit mások “aggattak” ránk, vagy aminek meg akarunk felelni! Legyen az otthonunk a nyugalom központja, ahol önmagunk lehetünk, ebből a biztonságból lépjünk ki a világba és próbáljunk meg ott is saját magunk maradni. Itt a tavasz, a böjt ideje, mindenki konmarizik, van valami “kisöprő” energia a levegőben, ezt meg lehet lovagolni. Hajrá mindenkinek, és nagyon boldoggá tesztek, ha írtok hozzászólásban a tapasztalataitokról!

 

Mentés

Mentés

A selejtezés lelki oldala” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.