Cucc · Gyerek

Az igények ütközése

Megakadtam a selejtezéssel. Egyszerűen nem jut rá idő, én meg néha elég feszült vagyok emiatt. Azt hiszem, sok minden összejött most Lenkének, ami miatt nehezen van el nélkülem, én meg nem haladok semmivel – négy foga jött egyszerre, és a mozgásfejlődésben is remélhetőleg egy ugrás előtt áll, viszont most elég frusztrált, mert menne felfedezni, de még nem tud.

Kép forrása: https://www.flickr.com/photos/alaporte/17782418163/

Nagyjából két hete volt a legnehezebb, amikor egyrészt orvosnál voltunk, és bár a doki nem ijesztgetett semmivel, azért mégis jobban a látóterembe került, hogy Lenke még nem kúszik-mászik, másrészt akkor kezdődött ez a frusztráltság: az, hogy tíz percenként nyög, hogy vegyem fel. Próbáltam másik játékot mutatni neki, hagyni nyögni (99%-ban sírás lett belőle), segíteni neki kúszni, de ilyenkor legtöbbször már nem segített semmi, csak ha felvettem. Ettől meg kétségbeestem, hogy nem segítem a mozgásfejlődését. Úgy három nap után jutottam el oda, hogy egy nap többször is elsírtam magam, társaságban is, ráadásul eléggé ki is merültem. De ez a helyzet tanított valamit, amire azóta többször is emlékeztettem magam.

Rájöttem, hogy a frusztrációm oka az, hogy nekem más az igényem, mint Lenkének. Én elképzeltem, hogy egy nap x dolgot el fogok intézni (és nem kell nagy dolgokra gondolni, csak ilyenekre, hogy mosogatás, felsöprés), de ő erről ugye nem tudott. 🙂 Ő nehéz időszakot él meg, frusztrált, szüksége van a megnyugtatásra, vigasztalásra. Amint elfogadtam ezt a helyzetet, hogy talán most egy ideig Zolira marad a házimunka (pedig neki is van elég dolga), elmúlt a feszültség és a kimerültség. Nem az okozta az idegességemet, hogy Lenke a karomban akart lenni, hanem a saját hozzáállásom ehhez. Erről annyit olvastam, és mégis, a gyereknevelés most olyan szemléletesen tanít meg rá! Lenkétől nem várhatom, hogy másként viselkedjen – azaz várhatnám, de attól még ez nem fog változni. Esetleg ha hagynám sírni, egy idő után biztosan megtanulná, hogy ne jelezze nekem az igényeit, de az senkinek nem lenne jó. Persze nem azt mondom, hogy ne neveljük a gyereket, ne tanítsuk meg arra, hogyan működik a világ, hogy a felnőttek nem esznek földet és nem nyúlnak a konnektorba. De azt hiszem, ilyen kicsi korban még inkább a kötődés kialakításán van a hangsúly, és ha van egy igénye, akkor válaszolok rá, gyakran a saját igényemet háttérbe szorítva is. És ha ezt megtanulom örömmel tenni és nem valami kényszernek tekinteni, akkor hoppá, már nem is vagyok feszült!

Rájöttem, hogy ugyanígy magunknak teremtjük a feszültséget sok más helyzetben is (nem csak a gyereknevelésben, de ez messzire vezet). A gyerektől olyan dolgokat várunk el, ami a természetével ellentétes: aludjon egyedül, aludja át az éjszakát, szokjon le hamar a szopizásról, játsszon önállóan, legyen el a babakocsiban, egyen szépen, ne pakoljon szét mindent, ne vegye a szájába a dolgokat. És milyen idegesítő a gyerek, ha ezt nem teszi meg…! Hányszor jelenik ez meg filmekben és beszélgetésekben! Dühös vagyok ilyenkor, mert sajnálom azt a gyereket, és igazságtalannak tartom, hogy így beszélnek róla. Mintha (főleg az idősebb generációnál) az a nézet uralkodna, hogy az a legügyesebb anya, aki minél hamarabb “lerázza” a csemetéjét. Sokszor arra gondolok, hogyan élnénk, ha a természeti népek közé tartoznánk. Lenke egész nap rajtam lenne kendőben, talán csak akkor kerülne le a földre, ha ő maga kérné ezt (és mégis megtanulna járni a maga ritmusában). Sokáig szopizna (és remélem, fog is), egyébként meg nagyjából ugyanazt kóstolgatná, amit mi eszünk – nem kellene előle dugdosnom a cukros, tejes, sós dolgokat, mert mi sem igazán ismernénk ezeket. Természetesen velünk aludna egész nagy koráig. És mindent megfogna és megkóstolna, kivéve, amiről tudom, hogy mérgező.

Micsoda egyszerű élet lenne! Mi meg körbevettük magunkat csupa olyan dologgal, amire vigyázni kell (“ne gyűrd össze a könyvet, kicsim!”), vagy ami veszélyes. Az otthonunkat vegyszerekkel takarítjuk, az ételeinkre vegyszereket fújunk és vegyszerekkel turbózzuk fel őket, hogy olcsóbb legyen előállítani. A bőrünkre is vegyszereket kenünk. A lakásunkban áram van, szilánkosra törő edények, látható láng nélküli dolgok, amik mégis meg tudnak égetni, és képernyők, amik függőséget okoznak. És tudom, ez a civilizáció, és pár száz éve meg az utcán folyt a fekália, és az sem volt egészségesebb. De ez mégis elgondolkodtat, milyen messzire kerültünk a természettől és hogy vajon mi miért élünk olyan életet, amitől a gyerekünket szeretnénk megóvni. És arról, hogy milyen furcsa az, hogy az időnk nagy részét ember által létrehozott, a természetben nem előforduló dolgok közt töltjük.

Most éppen úgy találtuk meg az egyensúlyt, hogy próbálom sokszor letenni a földre Lenkét, de a házimunka nagy részét úgy intézem el, hogy a hátamon van, illetve most úgy néz ki, heti fél napra lesz segítségem Anyukám személyében. A délutáni alvás nekünk kiesik ilyen szempontból, mert Lenke ilyenkor az ölemben alszik. Már ezt is elengedtem, hogy le kéne tenni aludni, mert tízpercenként ébredt és fél óra volt visszaaltatni, nem érte meg, hogy az egész altatás alatt arra gondoljak, hogy mit szeretnék csinálni ehelyett… Most itt alszik az ölemben, nekem meg van időm blogolni. 🙂 Ez neki is jó, nekem is jó. Nem értek egyet azzal, hogy “le kellene választanom magamról”, bízom benne, hogy leválik majd magától is, amikor annak eljön az ideje.

A nap fénypontja mostanában, hogy amikor a legszükségesebbeket elintéztem, akkor leülök mellé a földre és olvasok pár oldalt, míg ő játszik. Így egészen sokáig jól érzi magát a földön, és a kúszás-mászásba is be tudok segíteni, amikor kell. Azt hiszem, így közelebb vagyunk a természetes állapothoz, ha ő rajtam van, amikor dolgom van, és mellé telepszem, amikor a földön játszik. Igazából ez is mindkettőnknek jó, legfeljebb mások elvárásainak nem felelek meg, ha nem próbálom minden időmet a házimunkára áldozni, hanem ilyen úri huncutságokkal foglalkozom, mint a játék a gyerekkel. Ha kevesebb cuccunk lenne, biztosan kevesebb lenne a feladat is, de a selejtezésre így most nem jut idő… Lehet, hogy új módszerhez fogok folyamodni a rendrakás terén.

Egy nagyon friss hír: a bejegyzés nagy részét még tegnap írtam. Ma már változást lehet érezni Lenkén: többet játszott a földön egyedül is, ebéd után pedig másfél órát sikerült úgy játszania, közben kúszni-mászni tanulnia, hogy a közelében voltam. Egyszer vettem fel, aztán talált valami érdekeset és újra le lehetett tenni. Igazi, boldog, csikizős-nevetős, önfeledt játékra is jutott idő. Észrevettétek már, hogy amikor teljesen elfogadtok valamit, olyankor változik meg?

És egy pozitív visszacsatolás a bejegyzés végére a kötődő neveléssel kapcsolatban Zoli észrevétele, akinek négy idősebb gyereke van Lenkén kívül. Szegedről jöttünk hazafelé, aznap keveset tudott aludni Lenke (fránya helikopter! :)), és a vonatút utolsó tíz percében kidőlt. Nem számítottunk rá, mert ő nehezen alszik el zajban, úgyhogy fel kellett ébreszteni, hogy a leszálláshoz felöltöztessük és a hátunkra vegyük. Szegénykém persze sírt keservesen, de pár perc alatt meg lehetett nyugtatni. Zoli szerint ez nem átlagos, hogy idegen helyen, zajban, sok ember között, fárasztó nap után felébresztve és macerálva ilyen hamar megnyugodjon egy ekkora gyerek. Talán ez az a bizalom, ami kialakul a kötődő nevelésnél: tudja, hogy számíthat ránk, elérhetőek vagyunk neki, figyelünk az igényeire, és ha nem így történik valamiért, akkor sejti, hogy annak oka van és miután kifejezte a nemtetszését, ránk bízza magát.

Mentés

Mentés

Az igények ütközése” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Nagyon szeretem minden írásodat, Ágim! Egy teljesen más világba enged bepillantást, mint amiben most élek, és olyan nagy öröm egy kicsit végigélni ezeket a dolgokat veled, a blog olvasása közben… ❤ Kívánok sok örömet nektek, minden napra egy-egy ilyen felismerést, szeretettel, szimplán!

  2. Örülök, hogy mindig felfedezel magadban valami újat, ami jó Neked és Lenkének is!
    Ilyen korú gyerek mellett nem a feladatok maradéktalan teljesítése a legfontosabb! Jól csinálod és ez biztos meghozza a maga gyümölcsét!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.