Élet-szervezés

Munka vagy játék?

Egyre többször kerül elő az a téma mostanában, hogy az ember szeresse, amit csinál. Ha az életünk nagy részét munkával töltjük, akkor az legyen olyasmi, amit élvezünk. Én sokszor azt gondolom, hogy az élet majdnem minden területére vonatkozóan létezik egy természetes emberi viszony, viselkedésmód, amelyet valaha alkalmaztunk, de mostanra elfelejtettünk. Már csak néhány természeti nép őrzi ezeket, akiktől sokat tanulhatnánk. Nemrég találkoztam egy cikkel, amely szerint a vadászó-gyűjtögető népek nem ismerik a munka fogalmát, helyette inkább játéknak tekintik azt. Talán épp ez az ember természetes viszonya munkához, azaz az elvégzendő feladatokhoz?

Kép forrása: https://www.flickr.com/photos/thiery44/4875046419/

Hasznos vagy élvezetes?

Amikor lassan négy éve felmondtam a biztos, jól fizető munkahelyemen, az vezérelt, hogy olyan munkát végezzek, amit szeretek. Amellett, hogy nem élveztem a banki feladatokat, az is zavart, hogy a tudásomat, tehetségemet, energiámat és időmet arra fordítom, hogy a banknak nőjön a nyeresége. Ennek számomra nem volt értelme. Valami hasznosabbat akartam végezni, ezért váltottam az energetikai gyógyításra. A módszer, amivel foglalkoztam, olyan lelki és testi betegségeket gyógyított meg, amelyeket a legtöbben gyógyíthatatlanként ismerünk. Nem nagyon tudtam elképzelni ennél hasznosabb munkát, hiszen a lélek gyógyításával a világ is apránként jobb hely lesz.

Idén év elején mégis úgy döntöttem, nem gyógyítani megyek vissza, ha Lenke kicsit nagyobb lesz. Az ok röviden az, hogy nem szeretem, nem élvezem ezt a munkát. Ez elég furcsán hangozhat, ha szerintem ez a világ egyik leghasznosabb munkája, de mégis így van. Most már tudom, hogy nem csak ezen múlik, hogy mit választunk, hanem hogy alkalmasnak érezzük-e magunkat, van-e sikerélményünk, át tudjuk-e adni magunkat a feladatnak, el tudunk-e merülni benne. A számunkra kellemes részek ellensúlyozzák-e a kellemetlen részeket. Én úgy éreztem, meghaladja a képességeimet, amit nyújtanom kellene ahhoz, hogy jól végezzem ezt a munkát és a megfelelési kényszerem ezt elég rosszul bírta. Így megkönnyebbülés volt elengedni és azokra hagyni, akik nálam jobban csinálják. Azóta egyébként csak úgy özönlenek az életembe az új lehetőségek, amik segítenek megtalálni a következő “munkahelyemet”.

Mindezt azért írom le, mert nekem fontos volt rájönni, mekkora különbség van aközött, hogy mit tartok hasznosnak és mit élvezek. Ez kicsit olyan, mint feleségül menni egy nagyon rendes emberhez, akibe nem vagyunk szerelmesek. Persze, sokkal jobb, mint egy nem rendes emberrel élni, akit nem szeretünk, de messze elmarad attól, amit egy igazi szerelemben megélhetünk.

Munka a természeti népeknél

Ezért is örültem nagyon, amikor rátaláltam Peter Gray, a Boston College pszichológiaprofesszorának írására, amely arról szól, hogy a vadászó-gyűjtögető népeknél nem létezik a munka fogalma, napi tevékenységük inkább játéknak tekinthető. Az alábbiakban egy kivonatot teszek közzé a cikkből, a teljes írást itt olvashatjátok angol nyelven.

A cikk szerint a vadászó-gyűjtögető népeknél a munka a gyerekek játékának folytatása. A gyerekek vadászatot, gyűjtögetést, kunyhóépítést, szerszámkészítést, ételkészítést, ragadozók elleni védekezést, szülést, csecsemőgondozást, gyógyítást, tárgyalást és másokat játszanak. És fokozatosan, ahogyan egyre ügyesebbek lesznek a játékban, tevékenységüknek eredménye lesz. A játék munkává válik, de nem szűnik meg játék lenni.

A szerző négy okot talált, amiért a vadászó-gyűjtögető népek munkája játéknak tekinthető:

Változatos; képzettség, tudás és intelligencia kell hozzá

A vadászó-gyűjtögető társadalmakban a nők (gyűjtögető) és férfiak (vadász) közti megkülönböztetésen túl nincs specializáció, mindannyian részt vesznek a közösség feladataiban, tehát mindenki sokféle munkát végez. A vadászathoz és a gyűjtögetéshez is komoly tudás szükséges. Több száz állatfaj hangját, viselkedését, nyomait ismerik és hasonlóképp több száz növény tulajdonságaival kell tisztában lenniük ahhoz, hogy el tudják látni önmagukat. Gray szerint a mi kultúránkban is a változatos, szaktudást igénylő munka az, amelyik játékosabbnak tekinthető, szemben a monoton feladatokkal.

Nincs túl sok belőle

Kutatások szerint a vadászó-gyűjtögető népek hetente 20-40 órát dolgoznak, attól függően, hogy mit tekintünk munkának. Ráadásul nem napi x órát dolgoznak, hanem akkor látnak neki, amikor itt az ideje, vagy amikor kedvük van. A munka mellett bőven jut idejük játszani, táncolni, énekelni, vallási rítusokban részt venni, beszélgetni, pihenni, más törzseket vagy rokonokat meglátogatni.

Társaságban, barátok közt végzik

A  vadászó-gyűjtögetők munkájának nagy része csapatmunka; ami pedig nem, azt is a többiek között végzik. És mivel a cikk írója szerint a vadászó-gyűjtögetők elég mobilak, másik csoportba költöznek, ha nem élvezik a jelenlegiek társaságát. Így egy adott csoportban valóban barátok élnek. A barátok közt végzett munka Gray szerint élvezetesebb, így jobban hasonlít a játékhoz.

Kép forrása: https://www.flickr.com/photos/ifpri/16511017839/

Mindenki választhat, hogy mikor és hogyan végzi, végzi-e egyáltalán

Összességében nem opcionális a munka a vadászó-gyűjtögető társadalmak számára sem, hiszen élelmet kell szerezni, menedéket kell építeni, stb. De egy adott ember számára egy adott pillanatban nem kötelező semmi. Ezekben a társadalmakban az emberek szándékosan nem mondják meg a másiknak, hogy hogyan kellene viselkedniük, mit kellene tenniük. Mindenki a maga ura.

Ha egy adott napon alakul egy csoport, amelyik vadászni indul, és mindenki maga dönt, hogy csatlakozik-e hozzájuk.  Mivel szívesen osztanak meg mindent, a zsákmányból mindenki egyformán részesül. Így elkerülhetik, hogy a vadászó csapatot feltartsa valaki, aki csak kényszerből

van ott. Ez persze lehetővé tenné, hogy valaki hosszabb távon mások munkájából húzzon hasznot, de ez nagyon ritkán fordul elő. Vadászni menni izgalmas, otthon maradni unalmasabb.

A mi koncepciónk szerint aki nem dolgozik, ne is egyék. Mi azért gondoljuk így Gray szerint, mert a munkára mint szenvedésre tekintünk. Ha játékként gondolunk rá, már más a helyzet. Miért  kellene, hogy az, aki legjobban élvezte a játékot (aki a legügyesebben vadászott, vagy aki a leggyakrabban tart a vadászó csapattal), emellett még más, plusz jutalmat is kapjon?

Életmódunk ára

Tehát a vadászó-gyűjtögető népek élvezik a munkájukat, de nem viszik túlzásba; jut idejük pihenni és más élvezetes dolgokra. Ezzel szemben nálunk a heti legalább 40 óra munka mellett még ott van az utazás az otthon és a munkahely közt, majd a házimunka és a gyereknevelés. Mennyi időnk jut arra, amit ténylegesen élvezünk is? Heti néhány óra, ha szerencsések vagyunk? Ennyivel többe kerül fenntartani az életmódunkat? Az időjárás-biztos házakat, a fűtést, vezetékes vizet, villanyt, a ruhatárat, az internetet, az autót, a sok használati tárgyat – amiket meg is oszthatnánk egymás közt, ha megbíznánk egymásban. És ha már bizalom: ezekben a társadalmakban az emberek bíznak abban, hogy mindig lesz, aki elvégzi a munkát akkor is, ha az nem kötelező senkire nézve. Mindig lesz, aki szívesen csinálja, épp azért, mert nem kötelező. Hol romlott ez el? Mikor felejtettünk el bízni egymásban és a természetben? (Ez nekem egy nagyon fontos kérdés a terhességem óta: a háborítatlan szülés is akkor működik, ha rá tudjuk bízni magunkat a természet erejére.)

Kép forrása: https://www.flickr.com/photos/23950250@N05/3179570047/

A cikk írója szerint mindez a mezőgazdaság megjelenésével változott meg – hiszen ez az, amit a vadászó-gyűjtögető népek nem végeznek. Erről eszembe jut Daniel Quinn Izmael című könyve. Ő is arról ír, hogy a mezőgazdaság megjelenésével váltak az emberek “elvevőkké” (a könyvön nagyon lazán alapuló, Ösztön című Anthony Hopkins-filmben “fosztogatók”-nak fordították ezt a kifejezést). Amikor eszünkbe jutott csak a magunk számára elkeríteni egy földterületet, nem engedni, hogy azt mások (emberek és állatok) használják, részesüljenek a gyümölcseiből. Nagyon régen, vagy tíz éve olvastam ezt a könyvet, de újra fogom kezdeni, mert pontosan ez az, ami mostanában annyira érdekel.

Elvárások nélkül

A munka témájában még korábban kimásoltam egy részletet Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum-elv című könyvéből.

“Cesart kiskorában venezuelaiak „fogadták örökbe”, s velük élt egy kisvárosban. Iskolába Íratták, ahol megtanult írni-olvasni, és venezuelaiként nevelték. Mikor felnőtt, sok más guineai városból  származó férfihoz hasonlóan ő is eljött a felső Caroni-folyóhoz, hogy szerencsét próbáljon a gyémántbányászatban. Épp Guayparuban dolgozott egy csoport venezuelaival, amikor Mundo, a tauripiak főnöke felismerte.
– Nem téged vittek el Jósé Grandé házába? – kérdezte Mundo.
– Jósé Grandé nevelt – felelte Cesar.
– Akkor most visszatértél a saját népedhez. Te is tauripi vagy – mondta neki Mundo.
Ezek után Cesar hosszas tanakodás után úgy döntött, hogy inkább indiánként, mint venezuelaiként él tovább, és eljött Arepuchiba, Pepe falujába.
Cesar öt évig élt Pepe családjával, elvett egy szép tauripi nőt, és született egy kislánya. Cesar nem szeretett dolgozni, úgyhogy feleségével és kislányával a Pepe földjén termesztett élelmiszereket ették. Cesar megkönnyebbülve látta, hogy Pepe nem várja el tőle, hogy legyen saját kertje, vagy hogy az övén segédkezzen. Pepe szeretett dolgozni, Cesar meg nem, úgyhogy ez a felállás mindenkinek megfelelt.
Cesar felesége szívesen segített a többi nőnek és lánynak a főzésben, például felszeletelte és előkészítette a maniókát, ám Cesar semmi egyebet nem csinált, mint hogy tapírra vagy hébe-hóba más állatra vadászott. Néhány év múlva rákapott a halászatra, s a zsákmányt hozzáadta Pepééhez és két fiáéhoz, akik szintén szerettek halászni, és akik ugyanolyan nagylelkűen látták el az ő családját, mint a magukét.
Épp az érkezésünk előtt történt, hogy Cesar úgy döntött, megtisztít egy területet, hogy kertet csináljon magának, és Pepe minden apró részletben a segítségére volt, a terület kiválasztásától kezdve a fák kivágásáig és elégetéséig. Pepe is élvezte, főleg, hogy közben végig diskuráltak és élcelődtek egymással. Cesar ötévnyi megerősítés után biztos lehetett benne, hogy senki sem sürgeti a munkában, amit így ugyanolyan szabadon tudott élvezni, mint Pepe vagy bármelyik másik indián.
Ekkor Arepuchiban mindenki megkönnyebbült, mert korábban Cesar egyre elégedetlenebb és ingerültebb lett. „Szeretett volna saját kertet – nevetett Pepe -, csak még maga sem tudta!” Pepe roppant viccesnek találta, hogy valaki nem tudja magáról, hogy dolgozni akar.”

Tudnánk-e ilyen szinten elvárásoktól mentesen fordulni a másik felé? És hogyan érhetnénk el, hogy a gyerekeinknek ilyen jó viszonya legyen a munkához? Nekem az az érzésem, hogy akkor vész el a természetes lelkesedés, amikor kötelező lesz valami, tehát az iskolában. Persze az is nagyon fontos, hogy tőlünk példaként mit látnak. Remélem, hogy már soha nem kell olyan munkát végeznünk, amit nem élvezünk. Érdekes módon amióta van értelme a házimunkának (azaz amióta Lenke és Zoli kedvéért csinálom), sokkal jobban szeretem csinálni. Remélem, ez a hozzáállás majd Lenkére is átragad.

Mindenesetre elgondolkozhatunk: érdemes-e azt a munkát végeznünk, amit nem szeretünk, azért, hogy fenntartsunk egy életstílust, amire talán csak vigasztalásként van szükségünk, mert a munkánkat nem élvezzük? Hol és hogyan változtathatunk az életünkön ahhoz, hogy egy szerényebb fizetésből is meg tudjunk élni? Biztosan mindenre szükségünk van, ami most jelen van az életünkben? El merjük-e engedni a tárgyakat és az anyagi biztonságot egy élvezetesebb élet reményében?

Munka vagy játék?” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.