Bennem sokszor felmerül, hogy mi az, ami valóban szükséges egy kisbaba gondozásához, és mi az, amiről csak a gyártók hitetik ezt el velünk, arra alapozva, hogy a szülői szeretet mindent meg akar adni a gyerekének. De nem mindig azzal adjuk a legtöbbet, ha a szeretet mellett tárgyakkal vesszük őket körül. Végig kell gondolnunk, milyen példát akarunk nekik mutatni, mihez szeretnénk hozzászoktatni. Megtalálni az egyensúlyt, adni annyi ingert, ami segít fejlődni, élni korunk valóban hasznos vívmányaival, de nem árasztani el a kisbabát túl sok információval. És a saját életünket sem bonyolítani túl, hiszen ez lesz a példa előttük is. A magam fél évnyi tapasztalatával csak arról tudok írni, mi vált be nekünk egyelőre. De mégis leírom, hátha valakinek segít, például akinek nulla a tapasztalata. 🙂

A bejegyzést a téma hosszúsága miatt három részre bontottam. Az első részt itt éred el.

Babacuccok kölcsönzése

Szerintem a két kezemen meg tudnám számolni, mi az, amit mi vettünk Lenkének (na jó, a mosipelusokat leszámítva). Szerencsére annyi rendes barátunk, rokonunk van, akik tudtak adni babaruhát és egyéb felszerelést, hogy szinte semmit nem kellett vennünk. Ez azért is tetszik, mert nagyon rövid ideig használjuk ezeket a dolgokat, és nem tudnám hol tárolni őket. Így pedig egyszerűen csak visszaadom, ráadásul vásárolni sem kellett (=nem gerjesztettünk keresletet újabb cuccok gyártására, amiből egyszer szemét lesz). Néha egészen felbosszant, hogy micsoda bizniszt csináltak a babafelszerelésből. Erről jut eszembe Velkei Éva, perinatális szaktanácsadó szakdolgozata, amiben azt kutatta, milyen tárgyak szükségesek egy baba születésekor, és mik azok, amik feleslegesek. Egész elképesztő eszközökről mesélt, hogy miket kitaláltak már a gyanútlan leendő szülőknek. Azt hiszem, a műkéz volt a legdurvább, amit a baba mellé tehetsz, amikor alszik, és akkor majd azt hiszi, hogy az a te kezed. (?)

Fürdés

Ugyanaz a szoptatási tanácsadó mondta egy másik alkalommal, hogy napirendre a szülőnek van szüksége, nem a babának, de a szülő igényét sem kell elhanyagolni. Eleinte mi sem fürdettük minden nap Lenkét, mert másoktól azt hallottuk, hogy minek szárítsuk a bőrét a vízzel, ha úgysem lesz koszos, a popsiját meg úgyis letakarítjuk minden pelenkázáskor. Aztán rájöttünk, hogy nekünk tényleg jó, ha minden este van fürdés, és kialakult egy esti rituálé. A fürdővíz készítésekor az én kézzel készült szappanomat dobjuk a kádba, és Lenke hajlatkáit és hurka-kezdeményeit lenolajos vattával töröljük végig fürdés előtt. Én évek óta csak természetes kozmetikumokat használok, így Lenke bőrét sem szeretném olyasminek kitenni, amiben vegyszer van. A popsikrém sima sheavaj, ha az ujjaim között kb. két másodperc alatt megpuhítom, akkor teljesen jól kenhető.

Mosható pelenka

Erről már írtam hosszabban, de éppen az előbb leírtak miatt nem szeretem az eldobható pelenkát sem, és persze amiatt sem, hogy több mint ötszáz év alatt bomlik le. Lehet, hogy bonyolultabb a pelust kimosni, mint összecsomagolni és kidobni, de egyáltalán nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik. 🙂

Természetes csecsemőhigiénia (Elimination Communication, EC)

Lenke a mosdóba kakil, amikor csak sikerül. 🙂 Ez olyan kilencven százalékos arány, mert szinte rögtön elkezdte jelezni és visszatartani (!) a kakit. Bármennyire is bizarrnak hangzik, állati izgalmas és mókás dolog, hogy még egy területen tudunk kommunikálni és segíteni neki, hogy lehetőleg ne pelenkába kelljen kakilnia (ami amellett, hogy kicsípné a fenekét, mégiscsak egy méltatlan helyzet, és leszoktatja őt arról, hogy visszatartsa a székelési ingert). A mosizás mellett ez jelentősen egyszerűsíti az életünket, hiszen jóval kevesebbet kell így kakit sikálni. A mosdót minden kaki után forró vízzel fertőtlenítem. De majd erről is írok egy külön bejegyzést.

Játékok

Kaptunk egy játszószőnyeget, Lenke azon játszott sokáig a földön. Most már kinőtte, de kaptunk habtapit is (tudjátok, az a színes kirakószerű kemény szivacs… hogy lehet ezt rendesen körülírni?), és a játszószőnyeg ívét még használjuk mellette, ha hanyatt fekszik. Ezen kívül két-három játék van elöl egyszerre. Ennél jóval többet kaptunk, de egy pár hónapja azon vettem észre magam, hogy valakinek azt mesélem, Lenke nagyjából két hét után megun egy játékot és akkor újakat veszek neki elő. Ettől megrettentem, hogy na, most indítom el azon az úton, hogy később is mindent megunjon és mindig újabb játékokat követeljen. Egy barátnőm egyszer olyan szép történetet mesélt: a nagypapája, aki író, újságíró, kisgyerek korában egy tollra vágyott, nézegette a kirakatban, álmodozott róla. Mennyire más világ lehetett az, ahol a gyerekek nem kaptak tíz-tizenöt drága ajándékot karácsonyra (az én családomban például ez van), hanem a tárgyak kultusza helyett inkább a szabadban játszottak, kreatívan! És ha egyetlen dolgot választhattak csak, amire vágynak, akkor magukba kellett nézniük, hogy mi a szívük vágya és akár meg is tudhattak önmagukról valamit. Például hogy szeretnek írni. Vagy rajzolni, vagy táncolni.

(Egy kis kitekintés: sosem értem, ma hogyan döntheti el az ember 18 évesen, hogy mi szeretne lenni, hiszen olyan fiatal még és annyit változik. Az én ismerősi körömben harminc éves koruk körül a legtöbben nagyot váltottak, addigra jöttek rá, mit szeretnének csinálni valójában. De hogyan lehetett ez akkor régebben, mikor már kiskamasz korukban elszegődtek inasnak a gyerekek, hogy kitanuljanak egy mesterséget? Talán éppen így, hogy sokkal többet tudtak magukról, mint a mi generációnk.)

Mióta nagyobb Lenke, persze egyre nagyobb szerepet kap a közös játék is, Zoli szokott neki olvasni, táncolunk, puszilkodunk, fontos a testkontaktus. Igyekszem hagyni időt az önálló játékra is, és mi inkább akkor megyünk oda hozzá játszani, ha úgy látjuk, hogy igényli. A képernyők látványától próbáljuk óvni, mert ha hozzászokik, az akadályozhatja a fejlődésben (ingereket kap mozgás, kreativitás, aktív közreműködés nélkül).

Otthonszülés

Hogy ez miért egyszerű szerintem? Abból a szempontból, hogy egy problémamentes szüléshez nem kell infúzió, antibiotikum, gépek, szikék és egyáltalán, beavatkozás. Hogy a gyermekágyas időszakot is otthon kezdhetjük meg, nyugalomban, családi körben. Az otthonszülést megelőző egyhetes felkészítő tanfolyamon nagyon sok hasznos információt kaptunk a várandósságról, a gyermekágyról és az újszülöttről is, sok tévhitet eloszlatva és sok olyan dologra felhívva a figyelmünket, amit kórházban talán nem tartanak fontosnak elmondani. Mindenkinek jó szívvel ajánlom, mert segített abban, hogy önálló döntéseket tudjak hozni a szüléssel kapcsolatban, jóval több információ birtokában. A részvételi díjat ráadásul vagy kifizeti az ember, vagy támogatást kér hozzá az alapítványtól, szóval nem a pénzre megy, pedig hat napon át szakértő előadók segítettek bennünket (két és fél napot Geréb Ágnes tartott, hát az önmagában egy élmény volt!), akiknek nyilván van tiszteletdíja. Maga a szülés is abban a szellemben zajlott, hogy mindent hagyunk a maga természetes útján megtörténni, mert a női test képes a szülésre, erre (is) van kitalálva. Pedig a miénk nem is volt egy egyszerű szülés. Szerintem sok mindent elmond, hogy annak ellenére, hogy Lenke lehajtott fejjel született és a tarkója volt elöl, engem nem kellett összevarrni. Nehéz volt és sokáig tartott, de megúsztuk gyógyszerek és kórházi tartózkodás nélkül.

Azt persze hozzáteszem, hogy a tanfolyamon is sokszor hallottam: mindenki ott szüljön, ahol biztonságban érzi magát és a babáját – ha kórházban, akkor ott, ha otthon, akkor ott.

Intuíció és szeretet

A végére hagytam, pedig valószínűleg ez a legfontosabb. Nekem eltartott egy ideig, ameddig bízni tudtam az anyai ösztönömben. Sajnos az volt a benyomásom,  hogy az egészségügyi rendszer (nekünk) azt próbálta sugallni, hogy az anyai ösztön nem működik, majd ők megmondják, mi a jó Lenkének. (Tisztelet a kivételnek, a gyermekorvosunknak, akiben meg tudok bízni és nagyon jó, hogy van egy ilyen ember.) De egy idő után nem tudjuk kigondolni, mi lehet a jó. Például fáj a hasa – allergiás? a tejtermékre? valami zöldségre? gyümölcsre? a szoptatós tea valamelyik összetevőjére? rossz ütemben etetem? túl rövid ideig büfiztetem? a tápszertől tönkrement a bélflórája? Hagyjam abba a tejtermék és minden lehetséges allergén fogyasztását (és éljek krumplin), kenegessem a hasát olajjal, adjak neki cseppeket, masszírozzam, igyak ilyen teát vagy olyan teát, fektessem hasra, büfiztessem fél órákat, aludjon függőlegesben? Ha mindezt csináltam, vajon melyik segített? Az ember ronggyá agyalja magát, ha ezt megpróbálja emberi ésszel kigondolni. Szerintem. Viszont amikor elkezdtem a megérzéseimre hagyatkozni, sok minden rendeződött. Nekem ott kiabál a fejemben egy hang, hogy „olyat ne adj neki!” vagy „most vidd el pelenkázni/vécézni”. És szerintem minden anyának. Persze ha pánikolunk, akkor nem halljuk meg a cikázó gondolatoktól, de ott van. És nem azonos azzal, hogy sajnálom, amikor ki kell szívni az orrát és a hátam közepére kívánom az egészet.

A szeretet persze (jó esetben) minden szülőnél természetes. Nálunk abban nyilvánul meg, hogy tiszteljük Lenkét (Zoli rendszeresen szólítja úgy meghatott tekintettel, hogy „te kis tiszteletreméltó” :)) és együttérzünk vele. Mindig elmondjuk neki, mi fog vele történni (ha tudjuk) – ez amúgy is borzasztó fontos abból a szempontból, hogy megtanulja, a saját testével ő rendelkezik és mások nem kezelhetik tárgyként. Próbálom az ő szemszögéből is nézni a dolgokat: ez neki milyen érzés lehet? Például egyik este egy órán át nem tudott elaludni, valószínűleg a fogzás miatt. Először sajnáltam magam, hogy nem tudok kijönni tőle és megcsinálni, amit elterveztem, aztán rájöttem, milyen csüggesztő lehet neki, hogy valami folyton felébreszti. Teljesen más érzés így mellette lenni.

A tisztelet és az együttérzés segít szerintem, hogy Lenke ilyen jó kedélyű, nyugodt baba lehessen és így az életünk egyszerűbb.

A bejegyzés következő, utolsó részében összegyűjtöm, hogy milyen eszközöket, babatermékeket használunk és milyeneket nem.