Ezt a bejegyzést részben magamnak írom, egy adag fagyi mellett, míg Lenke alszik, a konyhában pedig halmokban áll a mosatlan. Miután délelőtt már a sírás szélén voltam, úgy döntöttem, mindenki érdekében áll az, ha most egy kicsit növelem a boldogsághormonok szintjét a testemben és kiírom magamból, ami a szívemet nyomja. Bár sejtem, hogy van, aki azt gondolja: „egész nap otthon van a gyerekkel, és amikor van ideje a házimunkára, inkább leül és számítógépezik?” Vagy azt: „egy gyerek mellett nem is tudhatja, mi az igazi fáradtság”. És pontosan erről akarok írni: hogy mindannyiunknak jogunk van fáradtnak lenni, és senki nem ítélheti meg a helyzetünket önmagunkon kívül.

Kép forrása: https://www.flickr.com/photos/topfife/34698483865/
Mostanában többször előfordult velem, legutóbb tegnap, hogy bár lett volna időm pihenni, nem tudtam kikapcsolni, mert úgy éreztem, nincs jogom. Zoli az egész hetet végigdolgozza reggeltől estig, aztán hazajön és segít nekem, vagy a másik négy gyerekével foglalkozik, amikor itt vannak. A tesómnak három fia van, a legkisebb még csak fél éves, kb. pisilni is csak akkor tud elmenni, ha valaki besegít. Anyukám egy mosást nem tud otthon berakni, mert szétszakad a tesóm és köztem, meg a telek között, amit hétvégén gondoz. Az anyósom az egész életét keményen végigdolgozta, és még hetvenen felül is többre képes szerintem fizikailag, mint én. Zoli húsz éves lánya keményebben dolgozik (=tanul) és jobban osztja be az idejét, mint én.
Akkor mit akarok én itt, aki egész nap egy gyönyörű kis tündérrel töltöm az időmet, akit a világon mindennél jobban szeretek? És mégis… Mégis tud fárasztó lenni. Mert éjszaka x+1-szer ébredünk. Mert nem szereti a babakocsit és ötpercenként kiabál benne, ha olyanja van, nekem meg hosszabb távra nehéz háton vinni, főleg, hogy múlt héten leégtem. Mert mióta felállt, jó néhányszor koppant nagyot a padlón és így folyamatos figyelmet igényel. És lassan mindent elér a lakásban, miközben széthajtogatott gémkapcsot találok a székpárna alatt, meg időnként rozsdás szögeket szétszórva a földön. (Ezek meglepik Zoli tíz éves fiától, aki nem szokott hozzá, hogy nála kisebbek is vannak a családban.) Mert ha alszik is Lenke, még mindig könnyen felébred, nem tudok azzal tervezni, hogy most mondjuk van két nyugodt órám, ami alatt krumplit pucolhatnék vagy bármivel összepiszkolhatnám magam, mert bármikor felriadhat, és vissza kell feküdnöm mellé. Nekem ez az állandó készenlét a legfárasztóbb, valószínűleg most ezt fejelte meg a hetek óta tartó rossz alvás.
De miért kell megindokolnom, hogy fáradt vagyok? Észrevettem, hogy az anyukák között mintha lenne egy folyamatos verseny, hogy ki a fáradtabb, kinek „rosszabb”. (Pedig mennyien irigyelnek minket!) Én x-szer kelek éjszaka, én olyan fáradt vagyok, hogy leszédültem a lépcsőn, a gyerek most kente össze fogkrémmel a hangfalakat, én éjjel-nappal csak szoptatok, nálunk ma öt dühkitörés volt, a gyerek már harmadszor kakilta magát nyakig és még sorolhatnám. Ja, és a kedvencem, hogy akinek nincs gyereke, az nem is tudhatja valójában, milyen fáradtnak lenni… Én már régen elhatároztam, hogy kimaradok ebből a versenyből és élvezni fogom a Lenkével töltött idő minden percét, nem fogok rá panaszkodni, és hálás leszek, amiért ő van nekem. És ennek érdekében nem vállalom túl magam. Ugyanakkor ez nem mindig könnyű, mert ahogy növekszik a gyerek, egyre összetettebb figyelmet kíván, egyre több szemponttal zsonglőrködik a szülő, amiben könnyű elfáradni.
Mégis sokan úgy érezzük, meg kell, hogy indokoljuk, miért mi vagyunk éppen a legfáradtabbak a Földön. Ennek szerintem egyrészt az az oka, hogy sokan nem kapják meg azt az elismerést, amire vágynak, és így próbálják meg „kicsikarni”. Másrészt abból az általános felfogásból fakad, ami szerint akkor vagy értékes, ha dolgozol. Aki nem dolgozik, az lusta, az ne is egyék. De honnan tudhatnánk, hogy kinek mennyi energiája van éppen a munkára? Zoli tíz éves kisfia szombaton megmászta a Csóványost, naná, hogy jobban kimerülhetett benne, mint én, amikor egy-két éve ott jártunk. Nekem meg izomlázam lett attól, hogy múlt hétvégén felmentünk a tihanyi Kálvária-dombra, na? 😀 Mert nem mozgok semmit, mióta Lenke megszületett. Ez nyilván az én döntésem, de befolyásolja, hogy mennyire fáradok el bármilyen tevékenységben.
Azt, hogy egy adott tevékenységben mennyire fáradsz el, befolyásolja, hogy milyen idős vagy, milyen kondiban vagy, hogyan és mennyit aludtál (és mikor), hogy mit ettél, hogy lelkileg hogyan érzed magad, hogy meg fog-e jönni, hogy babát vársz-e, hogy mennyit dolgoztál az utóbbi időben, hogy olyan munkát végzel-e, amit szeretsz, hogy bujkál-e benned valami betegség vagy éppen túl vagy-e rajta, hogy félmaratont futottál-e tegnap, hogy hányfelé kell osztanod a figyelmed, hogy van-e háromszor tíz perc szüneted egy nap, vagy csak rohansz egyik helyről a másikra, hogy amikor van időd, agyalsz-e, vagy élvezed a pillanatot, hogy meditálsz-e, jógázol-e, teszel-e bármit a testi-lelki egészségedért. Ezer dolog befolyásolja, hogy ugyanazon tevékenységben mennyire fáradunk el. De valahogy sokan szükségét érzik, hogy megítéljék, ki lehet kimerült és ki nem.

Kép forrása: https://www.flickr.com/photos/theothernate/8289039472/
Egy barátnőm mögött kemény évek vannak, és most új helyre költözött külföldön, egy gyönyörű szigetre, és hetekig csak pihent. És nem írt blogot vagy e-mailt vagy bármit, mert fáradt volt. Ő nagyon jól érzi már egy ideje, hogy mire van szüksége a testének és a lelkének, és megadja önmagának azt, amikor lehetőség nyílik rá. És igaza van! Annyira igaza van! Kit érdekel, ha mások szerint nem volt fárasztó az ő munkája, vagy nem „jogos” a pihenése. Honnan tudhatnák? Csak ő tudhatja, hogy hogy érzi magát.
És most nem a lustaságról beszélek, mert van az az állapot, amikor az ember beleragad a semmittevésbe. De szerintem annak is van oka, akár valami enyhe depresszió-szerű állapot. Ilyenkor érdemes a mélyére nézni, hogy valójában miért nincs kedvünk semmihez. De alapvetően a legtöbben túl vagyunk hajtva, nem csak az anyukák, nem csak a szülők, hanem a diákok, a gyerekek, a dolgozó emberek, a nagyszülők, a háztartásbeliek is. Nemrég összefoglaltam egy cikket arról, hogy a természeti népeknél nem létezik a „munka” fogalma, inkább a játékkal azonosítják azt. Ugyanitt leírták, hogy a vadászó-gyűjtögetők heti 20-40 órát töltenek a „munkával”, attól függően, hogy ebbe csak a tényleges munka, például a vadászat számít bele, vagy a zsákmány megtisztítása, elkészítése, szerszámok készítése, az otthon építése is beletartozik-e. Mi pedig a 40 óráról indulunk, arra jön a túlóra, a második munkahely, a bevásárlás, ügyintézés, takarítás, gyereknevelés, főzés. Csak heti néhány óránk marad arra, amit valójában szeretünk. Ebben is teljesen eltávolodtunk a természetes állapottól. Ráadásul az érzékeinket folyamatosan új információk bombázzák, zajban élünk, híreket olvasunk, szmog van, érezzük a szomszéd főztjének illatát (jó esetben csak azt)… Ez is hozzáad a kimerültségünkhöz.
Szóval igenis jogod van fáradtnak lenni, jogod van pihenni, nem kell senkivel sem versenyezned, nem kell megindokolnod, hogy miért dőlsz le egy fél órára. Csak Te magad érezheted, hogy mikor fáradtál el, és akkor meg kell adnod a testednek és a lelkednek a pihenést. Akkor tudsz majd kedvesen és türelemmel fordulni a gyerekeidhez, a párodhoz, a kollégáidhoz, az üzletfeleidhez, az osztálytársaidhoz, a pénztároshoz a boltban és a többi autóshoz a forgalomban.
És tudom, hogy nagyon nehéz ilyen túlszervezett élet mellett megtalálni az időt a pihenésre. Meg kell ragadni minden pillanatot, kikapcsolni az agyunkat, ízlelgetni az életet. Abban a tíz szabad percben csinálni egy jó habos kávét, és a lábunkat felpolcolva meginni. Meditálni és aludni, vagy azt csinálni, amit szeretünk, ami feltölt. És megérteni, hogy nem önzés ennyit megtenni önmagunkért, mert ez adja meg az alapot egy kiegyensúlyozott élethez, ami az összes körülöttünk lévőnek érdeke. Az élet nem csak a munkáról szól, ahogy nem is csak a pihenésről, hanem a kettő egyensúlyáról. És nem tartozol senkinek elszámolással arról, hogy mennyit pihensz, senkinek nincs joga emiatt megítélni, ahogy neked sincs jogod senkit megítélni ez alapján vagy elszámoltatni. Törődjünk egy kicsit jobban önmagunkkal, mások véleménye helyett.