Azt mondják, türelmes ember vagyok. Én is így ismertem meg magam. Egészen addig, míg a kislányom meg nem született… Bár a kezdetektől tudtam, hogy a szülőség az egyik legkomolyabb önismereti út, rengetegszer meglepődtem, hogy milyen indulatok tudnak belőlem előtörni bizonyos helyzetekben. Mivel „tökéletes anya”-szindrómában szenvedek, természetesen szinte a kezdetektől azt kutattam, hogyan lehetek türelmesebb szülő. Ebben a bejegyzésben összegyűjtöttem a legjobb megoldásokat, amikkel eddig találkoztam.

Legyen a gyermek nyugodtabb!

Kézenfekvőnek tűnhet, hogy a külvilágon próbáljunk meg alakítani és kiiktassuk az életünkből azokat a helyzeteket, amik kiverik a biztosítékot. Így leírva ez elég bután hangzik, mégis legtöbbünknek elsőként ez jut az eszébe: változzon a másik ember, és leginkább: változzon a gyermekem. Nem ítélnék el senkit, aki így gondolkodik elsőre, szerintem ez valahol belénk van kódolva. De nem árt, ha látjuk, végeredményben milyen hiábavaló ez a megközelítés, hiszen borítékolható, hogy mindig jönni fog olyan helyzet, ami kiakaszt. Ráadásul ma már tudjuk, milyen egészséges gyermekünk (és mindenki) számára, ha kifejezheti az érzéseit – dühét, fájdalmát, szomorúságát is. Ha ezt a lehetőséget meg szeretnénk neki adni, muszáj lesz szembenéznünk azokkal az érzésekkel is, amiket bennünk kelt az ő viselkedése.

Ugyanakkor természetesen vannak olyan lehetőségek, amelyekkel csökkenthetjük a gyermekünkben dúló feszültséget, ezáltal ritkulhatnak a kritikus helyzetek. Például az Egyszerűbb gyermekkor eszközeivel is kiszűrhetünk rengeteg felesleges stresszt gyermekünk életéből. Az egyszerűsítés által megszűnik a túlterheltség, kevésbé kell kiadnia magából a felgyülemlett feszültséget. Egyébként az egyszerűsítés plusz hozadéka általában az is, hogy maga a szülő is nyugodtabb lesz, hiszen több békés családi pillanatra van lehetőség, megszűnik az állandó rohanás, rumli, kiszámíthatatlanság. Így az egyszerűsítés által elsősorban nem is gyermekünk, hanem az egész család életén változtatunk.

Töltődés

Ma már rengeteg kutatás elérhető arra vonatkozóan, hogyan hat ránk az alváshiány. Személyes kedvencem ez a cikk, ami engem meggyőzött: próbálok legalább napi 7 órát aludni – sőt, mivel majdnem három éven át nem aludtam át egy éjszakát sem, jelenleg, hogy vééééégre (igen, lesz ilyen, tartsatok ki!) tudok aludni, a napi 9 óra sem ritka. Viszont jól emlékszem arra az alváshiányos szűk három évre, hiszen nemrég zárult le ez az időszak. Kialvatlanul minden nehezebb, hát még türelmesnek lenni! Úgyhogy szerintem az egyik legfontosabb pont, hogy aludjunk eleget – ezt nyugodtan lehet prioritásként kezelni. És persze szülőként gyakran előfordul, hogy ez nem megvalósítható. Ez esetben viszont legyünk türelmesek, vagy legalább együttérzők önmagunkkal is, lássuk be, hogy ha nem alszunk eleget, nem lehetünk tökéletes szülők. (Mondjuk amúgy sem… :))

A feszültséglevezetésnek van sok más kézenfekvő eszköze is. Gyakran szokták említeni a sportot – be kell valljam, ezzel nem sok tapasztalatom van anyaként. 🙂 De ha valakinek fontos helyet foglal el az életében a sport, választhatja ezt az utat is – természetesen ezzel a saját egészségéért is rengeteget tesz.

Az anyaidő vagy énidő is egy (szerencsére) sokat emlegetett fogalom ma már. Neked is töltődni kell, hiszen ha lemerülsz, természetes, hogy nincs miből adnod a családodnak. Erről rengeteget lehetne írni, hogyan add le a házimunkát (vagy adj alább belőle), hogyan szervezd úgy az időd, hogy jusson belőle önmagadra is, hogyan kérj segítséget – én egy korábbi vendégcikkemben már megkíséreltem részben feldolgozni ezt a témát.

A feszültséglevezetés másik kézenfekvő módja az, hogy éld meg az érzelmeidet: sírj, kiabálj, dühöngj, és nevess – lehetőleg akkor, amikor senkit nem bántasz vele. Néha, ha esténként nem tudok aludni, de érzem, hogy valami bánt, elkezdem tudatosan beengedni ezeket a gondolatokat és jól kisírom magam. Egy ilyen esti sírás nekem kifejezetten feltöltő tud lenni, rengeteg feszültséget ki tudok adni magamból, ami különben egész nap csak nyomasztana, feszítene belülről.

Gyakorlatok

Vannak kifejezett gyakorlatok is, amelyekkel sikerült megismerkednem az utóbbi években, és amelyek – részben szintén a feszültséglevezetés által – segítik, hogy türelmesebb szülők legyünk.

Minden szülőcsoporton, amikor a lelki lázzal foglalkozunk, felteszem a kérdést a résztvevőknek: Te milyen mondattal nyugtatod magad, amikor a gyermeked kiborul? Az egyik ilyen alkalommal hallottam azt az önnyugtató mondatot egy anyukától, amit azóta is kedvencemként tartok számon. Ő az ilyen helyzetekben azt mondta magában, vagy akár hangosan, a párjának: „neki rosszabb”. Emlékeztette magát, hogy mi vagyunk a felnőttek, nekünk kell támogatni a gyermeket. Ha emellett belegondolunk az Egyszerűbb gyermekkor Lelki láz koncepciójába, amely szerint nincs rossz gyerek, csak túlterhelt, akkor ez a mondat szerintem még több értelmet kap. Ugyanakkor gyorssegélyként csak akkor működik, ha van bennünk akkora tudatosság, hogy eszünkbe jusson kimondani ezt a mondatot magunkban, mielőtt elborulna az agyunk. Bennem ez sokáig nem volt meg…

Ebben segített az Együttérző Reakció gyakorlata, amelyet az Egyszerűbb gyermekkor szülőcsoportokon tanítunk – illetve tervezem más formában is elérhetővé tenni. Ez egy nagyon egyszerű relaxációs gyakorlat, ami már néhány napos gyakorlás által tudatosabbá tehet minket a nehéz helyzetekben. Emlékeztet rá, hogy a földön fetrengve ordító gyermek ugyanaz, akire pár órával ezelőtt azt mondtuk, hogy „kis angyal”, és segít elengedni a gyerekeinkkel kapcsolatos mintáinkat, preferenciáinkat. Nekem ez a gyakorlat kellett ahhoz, hogy legyen egy másodpercnyi szünetem a saját kiborulásom előtt, ahová beszúrhatok egy önnyugtató mondatot. Innentől kezdve már sokkal könnyebb dolgom van. (A gyakorlatról és hátteréről egyébként nemrég jelent meg Kim John Payne legújabb könyve, ami egyelőre csak angol nyelven elérhető.)

A Kapcsolódó Nevelés csodás oktatói által ismertem meg a páros meghallgatás eszközét, amely szintén rengeteg feszültség levezetésére képes, és ennél sokkal többet is ad. Amellett, hogy (egy harmadik, semleges félnek) kimondhatjuk, ami a szívünket nyomja, elfogadó közegre, kapcsolódásra lelhetünk. Valóban nagy ereje van annak, hogy tudjuk, bármilyen sötét gondolatot kimondhatunk, hiszen soha nem fogjuk újra felemlegetni azt, ami a páros meghallgatásban elhangzik. Akár egy önismereti útként is felfoghatjuk ezt a módszert. Krónikus segítőknek (mint én) viszont elmondom, hogy iszonyat nehéz nem akarni segíteni a másiknak, pedig ez is a módszer fontos pontja: megbízol abban, hogy ha a meghallgatópárod „kibeszélte” magát, maga is meg tudja majd oldani a problémáját.

A páros meghallgatás gyakorlatához kicsit hasonlít a tudatos panaszkodás, amelyről Carla Maclaren könyvében olvastam. (Ezt a könyvet amúgy egészében is ajánlom bárkinek, aki szeretné jobban megérteni és elfogadni a saját érzelmeit.) Ez a gyakorlat nagyon egyszerű: amikor nyomasztanak minket az érzéseink és van pár nyugodtabb percünk, mondjuk ki (akár magunkban): „kezdem a panaszkodást!” vagy bármi hasonlót, és mondjunk ki mindent, ami bánt. Meg fogunk lepődni, milyen hamar a végére érünk ennek a „listának” és hogy mennyire megkönnyebbülünk a gyakorlat által! Ezután zárjuk is le a tudatos panaszkodást, mozogjunk egy kicsit, aztán csináljunk valamit, amit élvezünk (ha megtehetjük).

Ezt a gyakorlatot egy olyan hajnalon alkalmaztam először, amikor a kislányomnak először volt rémálma. Ez nálunk rettenetes volt, órákon át nem sikerül megnyugtatni, végül a kanapén, az ölemben tudott elaludni. Én meg persze ültem és szenvedtem, hogy már megint nem alszom (főleg, hogy ez már úgy 2,5 év alváshiány után következett be). Ez a gyakorlat csodákat tett velem, a végén még egy kicsit ülve is sikerült aludni. Szóval szuper hasznos ez is, ha (még) nincs meghallgatópárod vagy épp olyan időpontban lenne rá szükséged, amikor nem tudod őt felhívni.

Mindenek felett: önismeret!

A végére hagytam viszont a számomra leghatékonyabb segítséget: az önismeretet. Annyi mintát hordozunk magunkban, akár tudatosan, de még inkább tudattalanul, amelyek folyamatosan mozgatnak, meghatározzák a viselkedésünket. Még akkor is, ha boldog gyermekkorunk volt, vannak olyan „gombjaink”, melyet, ha a gyermekünk „megnyom”, szinte garantált a robbanás. És a gyerekek valahogy mindig megtalálják ezeket a gombokat… Jó hír, hogy ezeket a mintákat, gombokat fel lehet térképezni, és ki lehet oldani. Az önismeret egy hosszú út, de megéri elindulni rajta, hiszen a sok pozitív hatása közül csak egy, hogy türelmesebb, tudatosabb szülőkké válunk. Elkezdhetjük a kezünkbe venni az életünk irányítását, elkezdhetjük szeretni, elfogadni önmagunkat.

Önismerettel már bő tíz éve foglalkozom, így egyre inkább látom, hogy ez egyéni munka. Léteznek nagyon jó könyvek, de a saját mintáink felismeréséhez és kioldásához a legjobb, ha szakértő segítségét vesszük igénybe. A mi családunkban ez az, amire sohasem sajnáljuk a pénzt, olyan szintű minőségjavulást hoz minden alkalom az életünkbe. A választásnál érdemes szerintem ajánlásra hagyatkozni, hiszen hatalmas a választék az önismerettel foglalkozó segítők közt, de mindannyian egy kicsit máshogyan, és talán másokat, különböző problémákkal küzdőket tudnak támogatni. Frissen végzett life coachként is ebben szeretnék segíteni a hozzám fordulóknak: közelebb vinni őket önmagukhoz, a tudatosabb, türelmesebb szülőhöz.