Barion Pixel

Tökéletes gyereknevelés


Notice: Trying to access array offset on value of type bool in /home/szimplan/public_html/wp-content/themes/movedo/includes/grve-header-functions.php on line 322

Tökéletes gyereknevelés


Notice: Trying to access array offset on value of type bool in /home/szimplan/public_html/wp-content/themes/movedo/includes/grve-blog-functions.php on line 1136

Notice: Trying to access array offset on value of type bool in /home/szimplan/public_html/wp-content/themes/movedo/includes/grve-blog-functions.php on line 1137

Notice: Trying to access array offset on value of type bool in /home/szimplan/public_html/wp-content/themes/movedo/includes/grve-blog-functions.php on line 1138
Tökéletes gyereknevelés szimplán.

A kislányom kéthetes korában kórházba kerültünk, sajnos nem a legjobb körülmények közé. Lenke elkezdett fogyni, ezért még tovább bent akartak tartani minket. Akkor hallottam először azt a mondatot “élesben” a doktornő szájából, amitől szerintem minden anya ki tud szaladni a világból: “Anya, a gyerek akkor lesz jól, ha maga is nyugodt. Ne idegeskedjen!” 

Ha rosszkor kapja az ember ezt a mondatot, borzasztó igazságtalannak és dühítőnek tudja érezni. Ugyanakkor valójában van benne igazság. Amikor nem mások mondják ezt nekünk, kívülről “okoskodva”, hanem mi magunk ismerjük fel, tapasztaljuk meg a saját bőrünkön, hogy ez valóban működik, hogy magamra kell odafigyelnem, és csodás módon a gyermekem alkalmazkodik hozzá, akkor már nem a kritikát látja meg benne az ember, hanem a lehetőséget. Amikor érezzük, hogy valaki valódi szeretettel, gondoskodással fordul felénk, érti és tudja, min megyünk keresztül, és mindennek fényében mondja azt, hogy “pihenj egy kicsit, és a dolgok meg majd alakulnak…”, akkor talán magunkévá tudjuk tenni ezt a gondolatot. Nem tudom, egy ilyen íráson keresztül lehetséges-e, hogy ezzel a szeretettel és valóban ítélkezés nélkül forduljak az anyák felé, mindenesetre ez az, amire törekszem most.

A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen, amikor az ember szuperanya szeretne lenni, és hogy hová vezet ez. Persze nem kell semmi durva dologra gondolni, nem estem össze a fáradtságtól, nem lett semmilyen komolyabb betegségem – de örülök, hogy nem jutottam el idáig. 

Amikor megtudtam, hogy babát várok, rögtön bekapcsolt bennem: ezt JÓL akarom csinálni. A lehető legjobb anyja szeretnék lenni ennek a pici lénynek. Tehát az ember tájékozódik, olvas, kérdez. Megtudja, mi a legjobb a babának a testi-lelki egészsége, fejlődése szempontjából, és elhatározza: “ezt fogom tenni”. Néha persze belefut egymásnak ellentmondó tanácsokba is, de hát a másik tábornak nyilván nincs igaza, elavult vagy túl modern nézeteket vallanak – gondolja. Talán még a fent említett mondatot is hallja valakitől, miszerint a gyerek akkor van jól, ha mi jól vagyunk, és azt gondolja:

“persze, én mindig nyugodt maradok majd, sosem veszítem el a türelmem”.

Aztán belecsöppen a realitásokba: eleve a szülés sem olyan, amilyennek elképzelte, és rögtön követi az alvásmegvonás. “Persze, csináltam már ilyet, hogy pár napig alig aludtam, menni fog ez…” Azért egy hónap után már kezdi érezni, hogy ez annyira nem kellemes, és még hol van attól, hogy éveken át nem alszik át egy éjszakát sem… Észreveszi, hogy a gyermekénél nem minden működik jól, amit ő elképzelt. Megpróbálja továbbra is folytatni, ha már egyszer elhatározta, vagy keres és kutat, hogy hogyan tudná másképp megoldani, anélkül, hogy a kicsi igényei sérülnének. Kezdenek neki hiányozni az emberek, hiszen az első pár hónapban örült, hogy él, alig mozdult ki otthonról. Elindulni bonyolult és stresszes, és a gyerek mindenfajta hordozóeszközben sír. De akkor már úgy van vele: “megbolondulok, ha nem mozdulhatok ki!” és valahogy megoldják.

Vagy sír a gyerek és az anya bezsebeli a “szegény gyerek abban a babakocsiban/hordozókendőben/autósülésben” pillantásokat, esetleg megjegyzéseket, vagy – akár egy idő után – nem sír. Megszokta.

Anya kielégítette egy saját igényét, és ugyan mocorog benne egy enyhe lelkiismeret-furdallás, hogy “megkínozta” a szegény gyereket, mégiscsak tudott egy kicsit töltődni.

Aztán kezdődik a fogzás, mozgásfejlődés, beszédfejlődés, mindig valami ok a nem-alvásra. “Nem hagyhatom másra a kisbabámat x hónapos koráig!” “Szoptatni kell, az egészséges!” “Így vagy úgy kell elkezdeni a hozzátáplálást!” “Így vagy úgy kell pelenkázni/nem pelenkázni!” “Cukrot aztán sosem adok neki!” “Az összes képernyőt száműzöm az otthonunkból!” “Minden nap olvasok neki!” “Egész nap játszom vele!” Az ember fejében egyre több tanács és elv kering, ahogy a gyermek élete is egyre összetettebb. Ismét belefutunk abba, hogy vannak egymásnak ellentmondó tanácsok, illetve hogy vannak mások, akik másképp csinálják, és látszólag az ő gyermekük is egészséges és boldog. De persze biztos csak látszólag.

Mindeközben azért lassan kellene valamit kezdeni az otthonunkkal is, ami egyre inkább egy csatatérre hasonlít, elkezdeni főzni, és esetleg még a párkapcsolatunkkal is foglalkozni. Elkezdünk valamilyen rendszert kialakítani a feladataink ellátására, ami persze megborul, amikor a gyermekünk átáll a napi egy alvásra. (Abból én mondjuk sosem engedtem, hogy az alvásidő az enyém, olyankor nem végzek házimunkát. Helyette dolgoztam, tanultam… Ami egy idő után szintén nem volt kikapcsolódás.)

Esetemben majdnem három év telt el, mire felismertem (néhány kisebb-nagyobb betegség és sok-sok önismerettel töltött óra után), hogy talán a saját igényeimre is kellett volna figyelni. Merthogy türelmetlen lettem, mert kimerültem, mert ítélkeztem mások felett, mert hiányzott a párom, hiányoztak a barátaim, hiányzott, hogy felnőtt embernek érezzem magam.

Imádtam a lányomat, de ha egy kis időt tudtam nélküle tölteni olyasmivel, ami feltöltött, utána sokkal inkább jelen tudtam lenni mellette és sokkal türelmesebb, nyugodtabb voltam.

Majdnem három év kellett hozzá, hogy rájöjjek: ha nem szoptattam volna végig, lehet, hogy pihentebb és nyugodtabb lettem volna. Ha nem feszülök rá, hogy mit és mennyit eszik a kislányom, valószínűleg természetesebben zajlott volna az áttérése a szilárd ételre. Ha többet aludtam volna, akkor a harmadik évben nem robbantam volna le minden második héten valami miatt. 

Én, aki a kötődő nevelés elkötelezett híve vagyok (most is), rájöttem, hogy nincs egy jó út. Hallottam ezt már korábban is, csak azt hittem, ez csak olyan kitöltőszöveg, hogy mindenki megnyugodjon és ne kelljen a konfliktusokat kezelni. Hallottam azt is valakitől, hogy bizonyított, hogy lelkileg a válaszkész nevelés eszközei a legjobbak a gyereknek, de ha ez valakinek nem fér bele az életébe, akkor ne tegye, hiszen az a legfontosabb, hogy kiegyensúlyozott anyja legyen. Ez számomra nagyon szimpatikus, elfogadó hozzáállás volt, de azért valahogy úgy fordítottam le magamban: “ha valakinek nem megy a tökéletes, akkor a majdnem tökéletes is elég”. 

Most már kezdek rájönni: nincs tökéletes. Nincs egy jó út, mert mások vagyunk mindannyian. Ha magamra erőltetek valamit, ami nem én vagyok, csak azért, mert ez a társadalmi elvárás (vagy a saját elvárásom önmagam felé), akkor előbb-utóbb egy türelmetlen, feszült anya leszek. És keresem az utat, hogy hogyan kerüljem el a saját nagy kiborulásaimat, hiszen a gyerek nem ezt érdemli tőlem. És csokival tömöm a fejem, amikor a lányom nem látja, hiszen neki nem mutathatok rossz példát.

Ezzel szemben, ha el tudom engedni az elvárásokat és azt tenni, ami szívből jön, sokkal hitelesebb és kiegyensúlyozottabb szülő leszek.

Rájöttem, a mai világban egyensúlyoznunk kell a saját igényeink és a gyermekünk igényei közt. Sajnos ez sok esetben vagylagos kapcsolatban van. A gyermekünk igényei még mindig egy törzsi társadalomhoz passzolnának, de mi nem abban élünk. Ez van. De felnőnek a gyerekek akkor is, ha néha olyasmit is esznek, amit nem tartunk egészségesnek. És akkor is, ha néha nem az anyukájuk altatja el őket este. Ha nem hordozzuk őket két éves korukig. Ha nem szoptatjuk őket három éves korukig. Főleg, ha érzik, hogy szeretjük őket. Főleg, ha látják, hogy jól vagyunk. Főleg, ha tudunk nekik példát mutatni abból, hogy “így vigyázz önmagadra, a saját jóllétedre, gyermekem”.

Faragó Ági vagyok, Egyszerűbb gyermekkor tanácsadó. Azoknak a családoknak segítek, akik szeretnék, ha hétköznapjaik lassabban, nyugodtabban telnének. Akik szeretnék, ha gyermekeik kiegyensúlyozottabbá válnának, mentesülnének a világunkban már szinte általános túlterheltség alól. Akik szeretnék megengedni gyermekeiknek, hogy a saját tempójukban bontakoztassák ki képességeiket. Egy kislány anyukájaként és változatos segítői állásokban dolgozva jutottam el az Egyszerűbb gyermekkorhoz, amiben azóta is újabb és újabb mélységeket fedezek fel. Ha van kedved, csatlakozz hozzám, keressük meg együtt, hogy a Te családodban hol adhatunk teret az egyszerűsítésnek.

Itt is megtalálsz:

Írj nekem!