Tegnap olyasmi történt velünk, ami Lenke kisbaba kora óta nem: háromnegyed órát zokogott az ölemben ülve. És ez jó volt így. Kiadta magából a felgyűlt feszültséget. És azt hiszem, ezt azért tehette meg, mert én jól voltam. Elmesélem a történetet.

Az Egyszerűbb gyermekkorban létezik egy koncepció, a lelki láz fogalma. Ez egy fizikai betegséghez hasonlítja azt az állapotot, amikor a gyermek telítődik ingerekkel és “kifordul önmagából”. Csak a szülő tudja megállapítani, hogy mikor lelki lázas a gyermeke, hiszen ő ismeri a legjobban, nincs egységes “tünetlista”. Mivel Lenke szuperérzékeny, nálunk még az egyszerűsített életünk ellenére is viszonylag gyakori a lelki láz, hiszen több ingert fogad be a külvilágból, mint az emberek nyolcvan százaléka. És hát persze a mi életünk sem az Egyszerűbb gyermekkor tökéletes megvalósulása – nem hiszem, hogy ilyen létezik ma.

Folyamatosan egyensúlyozunk a programok, tárgyak, ingerek között és próbálok kiszámíthatóságot teremteni,

de a mai világban élve vannak dolgok, amik megterhelik. Sok vonatút egymás után, egy családi vacsora, ahol egy szót sem ért abból, amit a nagyobbak beszélnek, másokban érzékelt feszültségek, megborult ritmusú napok – egy szuperérzékenynek ennyi elég ahhoz, hogy ő is megboruljon. 

Múlt hét elején emiatt már lemondtam egy számomra nagyon jónak ígérkező programot, mert vonatozni kellett volna hozzá, és mert túl sokan lettünk volna kis térben. Önmagában ez még nem lett volna baj, de mivel előző este másfél órán át tartott elaltatni Lenkét, éreztem, hogy kezd túlterhelődni. Így visszavettünk a programokból, és helyette kimentünk a Duna-partra kavicsozni a napsütésben. Ez valamennyire helyreállította az egyensúlyt, de aztán jöttek az újabb programok, izgalmak, kicsit kevesebb alvás, kezdett beteg is lenni.

Ez a hétvége úgy alakult, hogy munka és tanulás miatt két fél napot is távol voltam tőle. Ezek az alkalmak viszont engem töltenek fel hihetetlenül. Emellé jött még a lehetőség, hogy a párommal biciklivel mehessünk valahová ketten, míg a többiek autóztak. (Nagy a család, nem férünk be mindannyian egy autóba… :)) Így kétszer negyvenöt percet bringáztunk a napsütésben, szép tájakon, beszélgetve, míg Lenkéről a féltestvérei gondoskodtak az autóúton. Ez a biciklizős alkalom az egész hetemet feldobta, annyira hálás voltam érte!

Hazaérve átvettem Lenkét, gyorsan elaludt, ébredés után pedig elkezdett köhögni, ami nagyon zavarta. Sajnos máskor ebben nem vagyok túl empatikus, nem mindig értem meg, hogy bizonyos testi érzetek miért borítják őt ki. Ilyenkor általában türelmetlen leszek, valahogy a személyem elleni támadásnak élem meg a hangos sírást – ehhez talán az is hozzájárul, hogy én is szuperérzékeny vagyok és rosszul bírom a zajt. Most azonban az ölembe vettem, éreztem, hogy most jön ki az utóbbi napok feszültsége. Sírt, kiabált, lökdösött, az egyik percben ezt akart, a másikban amazt.

Én meg ültem, szerettem, együttéreztem. 

Amikor a hosszú sírás után már csendben pihegett az ölemben,  elgondolkodtam, mi volt ma más?

Mitől lettem hirtelen ennyire empatikus, hogy el tudjam nyelni azt a rengeteg feszültséget, ami belőle kijött?

Nem tudtam másra gondolni, mint a délelőtti biciklizésre a napsütésben. Ugyanakkor meg is döbbentem: ennyi kell a türelemhez? Kétszer 45 perc biciklizés a párommal? Lehet, hogy benne volt még a hétvégi távollét is, hogy tényleg nem voltam leszívva lelkileg. De azért ez elgondolkodtatott, és ezért is írtam meg ezt a bejegyzést. Ha nem kapok időt töltődni, valószínűleg igyekeztem volna minél hamarabb elhallgattatni Lenke sírását, még akkor is, ha tudom, hogy ki kell adnia a feszültséget.

Ha nekem nincs tartalékom, egyszerűen nem tudok ott lenni neki, hogy türelemmel és elfogadással hallgassam.

Akkor pedig ez a 45 percnyi sírás benne maradt volna. (Ahogy valószínűleg már sokszor történt, amikor nem volt türelmem meghallgatni a sírását…)

Bármennyire is tudjuk és ismételjük, hogy a család akkor van jól, ha az anya jól van, még mindig félünk magunknak időt kérni.

Ha nem valami „hasznossal” akarjuk tölteni az időt,  „csak” pihenéssel, hobbival, vagy esetleg olyan munkával, amit (urambocsá!) élvezünk, máris a hátunkon érezzük a rokonság és a szomszédasszony szúrós pillantásait.

Aki ilyen szúrósan néz, az lehet, hogy valamiért nem tehette meg ugyanezt, vagy esetleg nem jutott eszébe, nem is vágyott rá. De mindannyian mások vagyunk. Ami az egyikünknek jó, a másiknak nem az. Amit az egyik élvez, az lehet a másiknak fárasztó. Ezért nem kell úgy élnünk, ahogy mások elvárják tőlünk. A saját életünkben kell megteremtenünk az egyensúlyt a család és a saját igényeink közt. Többek között a családunknak is rengeteget adunk ezzel, hiszen ha töltődtünk, türelemmel, szeretettel, empátiával tudunk ott lenni velük. 

Mára elmúlt a kezdődő nátha, bár még nagyjából itthon voltunk nyugalomban – részben figyelgetve a náthát, részben a lelki lázat. De sokat javult a helyzet. 🙂 Nagyon örülök, hogy most volt erőm meghallgatni a sírást, és hálás vagyok, hogy volt lehetőségem előtte töltődni.

Te milyen gyakran kérsz énidőt magadnak?

A lelki lázról és a türelemről hamarosan megjelenik egy online mini-kurzusom, amiben megmutatom az Együttérző Reakció gyakorlatát is. Ez a gyakorlat segít több empátiával nézni gyermekünkre a kiborulások során, és elengedni a régi mintáinkat. Ha érdekel a téma, iratkozz fel a hírlevelemre, így biztosan értesülsz majd róla!