Nem tudom, mi van a levegőben, de többektől hallottam, hogy nagy érzelmek mozogtak a hétvégén. Ez alatt azt értem, hogy én például teljesen kiborultam, több alkalommal is. Az elsőnél még megéreztem, hogy gáz lesz, úgyhogy megkértem a páromat, vigye el Lenkét biciklizni, én meg addig nyugodtan kisírtam magam itthon. Tudom, nagyon jó dolgom van… A második alkalommal erre nem volt lehetőség, úgyhogy bizony kiabálás lett belőle. És hogy ezt miért írom le? Több oka is van, de az egyik az, hogy aki elolvassa, érezze, hogy nincs egyedül.
Velem is szembejött egy bejegyzés, épp miután a nagy összeveszést követően kisírtam magam, és annyira jókor jött! Pont erről szólt (számomra), hogy
igen, kiabálunk.
Szinte mindenki kiabál néha. Sajnos. Igyekszünk nem elveszteni a türelmünket, de nem vagyunk tökéletesek. Akkor mi értelme ezt külön leírni nekem is, ha már egyszer Barbara olyan szuperül összefoglalta? Azért, mert én abban is segítek másoknak, hogy türelmesebb szülők legyenek. Tegnap, a nagy kiabálás után elgondolkodtam, milyen anya vagyok én. És ha nem vagyok jó anya, vajon van-e jogom azt mondani másoknak: majd én segítek, hogy türelmesebb szülő legyél? És vajon nem keltek-e bűntudatot mindazokban, akik nem mindig türelmesek? Bár nagyon igyekszem, hogy mindenki, akivel dolgozom, érezze, együttérzek és elfogadom őt olyannak, amilyen épp most tud lenni a szülőségében. Úgyhogy nagyon bízom benne, hogy bűntudatot nem keltek, de azért erre mindenképp rá akartam erősíteni ezzel a bejegyzéssel.
Térjünk csak vissza oda, hogy „milyen anya vagyok én” és hogy „nem vagyok jó anya”. Nem is lenne szabad ilyen szavakat leírnom, hiszen tudom, hogy
nem is léteznek ezek a kategóriák valójában. Hiszen ki a rossz anya? Van ilyen, akire ezt mondanád? (Azon kívül, hogy a legsötétebb pillanataidban talán önmagadra használod ezt a kifejezést.)
Szerintem nincs. Legalábbis én nem ismerek ilyet. Olyan anyákat ismerek, akik erejükön felül mindent megtesznek a gyerekeikért. Olyanokat, akik éveken keresztül alig alszanak. Olyanokat, akik küzdenek, hogy egyszerre ellássák a gyerekeiket (testileg-lelkileg), a háztartást, és még esetleg önmagukra és a párkapcsolatukra is maradjon idejük. Olyanokat, akik folyamatosan keresik a megoldásokat, hogy jobb szülők legyenek. Olyanokat, akik legszívesebben ketté(vagy három-, négyfelé)szakadnának, hogy elég figyelmet adhassanak minden gyermeküknek. Olyanokat, akik hihetetlenül fáradtak, de azért próbálnak jelen lenni a gyerekeik mellett, biztonságot és szeretetet adni nekik. És olyanokat, akik néha kiabálnak, és utána órákig rágódnak ezen. Olyanokat, akik csendben sírnak az ágyukban fekvő gyerek mellett, nehogy felébresszék. Olyanokat, akiknek évek óta nem volt szabadnapja, vagy egy nyugodt estéje a párjával. Olyanokat, akik emberfeletti munkát végeznek nap mint nap.
Szóval akkor milyen anya is vagyok? És Te milyen anya is vagy? Én leginkább fáradt. Nagyon fáradt. És tökéletlen.
Amúgy huszonéves koromban, amikor sokat foglalkoztam spiritualitással, komolyan gondoltam, hogy mire gyerekem lesz, szeretnék ha nem is megvilágosodott, de spirituálisan nagyon előrehaladott lenni, hogy ne adjak neki rossz mintákat, ne okozzak neki akaratomon kívül nehézséget, fájdalmat. Ez kb. le is írja, mennyire voltam maximalista az anyaságomban… És persze a megvilágosodás elmaradt, szóval csak összeszorított foggal ment a jóanyaság.
Csak arra nem gondoltam, hogy ha magamat kiszipolyozom, akkor aztán annyi a „tökéletes” anyának is.
Egy idő után rájöttem, mérlegre kell tenni, melyik a kisebbik rossz: ha a gyerekem x időn keresztül nélkülöz engem, vagy ha egyre gyakrabban borulok ki. Sajnos, bár tudom a választ, a megvalósítás még gyakran elmarad.
És ki is lyukadtunk oda, hogy vajon segíthetek-e más szülőknek, amíg én is tökéletlen szülő vagyok? Jobb pillanataimban azt hiszem, hogy igen – sokkal inkább, mintha tökéletes lennék. Hiszen én is bejárok egy utat, megtapasztaltam ugyanazt a helyzetet, kerestem a megoldásokat, meg tudom osztani, hogy nekem mi segített. Coachként pedig kérdésekkel vezetem az illető szülőt, hogy megtalálja a maga legjobb megoldását – lehet, hogy ő ezer dologban ügyesebb, mint én, csak épp nem ismeri fel. Vagy ahhoz képest szeretne fejlődni. Volt már, hogy úgy éreztem, milyen zseniális az az anya, akivel éppen dolgozom, mennyire jól csinálja! És mégis lehetett miben segíteni neki, mert a beszélgetés végére már volt egy terve, hogyan csinálja még jobban.
A tegnapi rosszabb pillanatot jobb pillanatba fordította át ilyen szempontból Anikó bejegyzése. (Na szép, az Egyszerűbb gyermekkor tanácsadó ráadásul hol a facebookon, hol az instagramon lóg! 😀 Tény, ebben is van hova fejlődni, bár nekem munkaeszköz is a közösségi média.) Konkrétan elsírtam magam rajta, hogy csak így a semmiből, egy év távlatából (nyilvánosan!) köszönetet mond. Nagyon jókor jött, igazi ajándék volt.
De már korábban elkezdett helyreállni a világom, amikor a barátnőim megnyugtattak: teljesen normális, hogy kiborultam. Mennyire jó, hogy nem vagyok egyedül! Hogy van, aki elmondja: normális vagyok! Elfogad, és segít elfogadnom önmagam, a magam tökéletlenségében. Olyan jó lenne, ha mindannyian fel tudnánk vállalni ezt a tökéletlenséget, elhagyni az irreális elvárásokat, az ítélkezést önmagunk és mások felett!
Épp ezért írom ezt a bejegyzést, hogy Te is érezd, nem vagy egyedül. Hogy tudd, bár igen, mindannyian tudjuk, mit kellene tenni, mit tenne egy tökéletes szülő, egyikünk sem az. Te sem, én sem. Mégis erőnkön felül teszünk a családunkért mindannyian, és rengeteget adunk a gyerekeinknek. Egy majdnem tökéletes gyerekkort.