Sok családban probléma, hogy ahogy nőnek a gyerekek, a játékok mennyisége kezd kezelhetetlenné válni. Annak felismerése, hogy a túl sok játék már nem támogatja a gyermek fejlődését, kreatív játékát, egy nagyon fontos lépés. Van, akinek ennyi elegendő ahhoz, hogy egy délután alatt kiszortírozza a felesleget és gyönyörű rendet varázsoljon a játékok közt. Sokan azonban nem tudják, hogyan is fogjanak neki, mit érdemes megtartani vagy eltenni későbbre, és egyáltalán hogyan szelektáljanak, ha a gyerekek mindenhez ragaszkodnak. Az Egyszerűbb gyermekkor részletes módszertant ad a játékok szelektálásához, amelyeket a szülőcsoportokon a saját tapasztalataimmal is kiegészítek. Most egy helyszíni egyéni tanácsadás történetén keresztül szeretném megmutatni Nektek, hogy hogyan szoktunk dolgozni – remélem, ez az írás is sokakat inspirál majd a rendrakásra!
Pár hete egy ötfős család otthonában jártam helyszíni tanácsadáson – azaz segíteni a játékok átválogatásában, elrendezésében. Szeretem ezt a fajta közös munkát, mert pakolás közben is tudok válaszolni a felmerülő kérdésekre, rámutatni esetleg olyasmire, amit a szülő nem vett észre, és az eredményben is gyönyörködhetek. Így nagyon örülök, hogy a karantén könnyítésével újra foglalkozhatok a munkámnak ezzel a részével is.
Krisztivel még ősszel ismerkedtem meg egy előadásomon, már akkor érdeklődött az egyéni tanácsadással kapcsolatban. Három fiúgyermek mellett valóban nem egyszerű rendet tartani, a három különböző korosztály és egyéniség igényeit viszonylag kevés játékszer segítségével kiszolgálni. Egy közeledő költözés kapcsán vált sürgetővé, hogy a játékok számát is csökkentsék, ekkor kerestek meg engem újra. Ez a helyzet tényleg jó alkalom a szelektálásra, hogy kevesebbet kelljen költöztetni, illetve amiatt is, mert a gyerekek sokkal jobban kezelik, ha egy nagy változás közepette csökkentjük a játékaik mennyiségét. Az új otthonban úgyis mindennek új helye lesz, így kevésbé hiányolják a kiszelektált tárgyakat. Krisztiék ráadásul a saját dolgaikat is elkezdték selejtezni, ezzel jó példával járva a gyerekek előtt.
Az Egyszerűbb gyermekkor azt javasolja, hogy a gyerekek távollétében szelektáljunk, és ezt az én tapasztalatom is megerősíti. Hogy miért, arról ebben a cikkben olvashatsz bővebben. Mindenesetre Kriszti is megszervezte, hogy a három kicsi ne legyen otthon, amikor érkezem. Annyit mondott nekik, hogy jön majd egy néni, aki segít neki rendet csinálni a játékok közt. Mivel legidősebb fia (5,5 éves) érzékeny, figyelmes, sok mindent számon tart, Kriszti nem volt benne biztos, hogy fog reagálni a változásra – bár tény, hogy a rendet nagyon szereti. Az én kislányom is érzékeny és sok hasonló beállítottságú gyermek szüleivel dolgoztam már együtt (úgy tűnik, ők gyakran ráéreznek arra, hogy gyermeküknek hasznos a kevesebb inger), így erre is figyeltünk a rendrakásnál. A kiszelektált darabokat egyelőre csak a garázsba vitte le Kriszti, hogy ha nagyfia mégis hiányolna valamit, vissza lehessen hozni – nem a gyerekkel akarunk kiszúrni, így ha kér valamit, visszajöhet. De valójában nagyon ritka, hogy bármit hiányoljanak a gyerekek – én igazából csak azért szoktam javasolni, hogy ne rögtön szabaduljunk meg a kiselejtezett játékoktól, mert így a szülő szabadabban dönt, könnyebben szelektál, nem kell attól félnie, hogy bármelyik döntésével „helyrehozhatatlan hibát” követne el.
Első lépésként minden játékot egy kupacba hordtunk a lakásból. (Kivéve a fürdőjátékokat és a kinti játékokat – abban maradtunk, hogy Kriszti ezeket át tudja majd szelektálni a „nagy” rendrakásunk alapján.) Ne legyenek kétségeink, az egy kupacba hordott játékok mennyisége szinte minden családban megdöbbentő lehet. Ez egy jó motiváció arra, hogy csökkentsük a mennyiséget – ugyanakkor egy jó ok is, amiért nem a gyerekek jelenlétében szelektálunk, hiszen ők ennyi döntést meghozatalában nagyon hamar elfáradnának.
Ezután kezdődött a nagy munka: minden egyes játékot kézbe véve Krisztinek döntenie kellett, hova kerüljön az adott darab. Nagy szatyrokat, dobozokat készítettünk elő a „vissza a nagyszülőkhöz”, a „le a garázsba”, a „játékkölcsönző”, a „szemét” és a „polcon marad” kategóriáinak. (Játékkölcsönző alatt azt értjük, hogy a megmaradó játékok közül sem marad minden kéznél egyszerre, néhányat elteszünk szem elől, és időnként forgatjuk. Ebben a cikkben olvashatsz róla bővebben.) Azt az elvet követtük, hogy a „nem játszanak vele, de nem tudom, keresnék-e” típusú játékok a garázsba mentek, a „néha játszanak vele” típusúak a játékkölcsönzőbe, és az abszolút kedvencek, minden nap használtak maradtak elöl. Emellett persze követtük az Egyszerűbb gyermekkor irányelveit is.
Menet közben kialakult egy hatodik kategóriánk is: a felnőtt dolgoké. A legtöbb családban általános, hogy a gyerekek kölcsönveszik, majd beépítik a játékaik közé a felnőttek tárgyait: fakanalat, nyakláncot, dobozt, post-it tömböt, stb. Krisztiéknél azonban ez a kategória kiegészült a szülők saját gyerekkori játékaival, amelyekkel a gyerekek nem játszanak túl gyakran, azonban érthető módon kiselejtezni sincs szívük. Ha már 20-30 évig képes voltál épségben megőrizni egy játékot, nyilván fontos Neked – sőt, elképzelhető, hogy az a típusú ember vagy, akinek a tárgyak nagyon sokat jelentenek, mindegyikükhöz valamilyen kedves emléked kötődik. Krisztinél is ezt éreztem, ezért mindamellett, hogy meghallgattam és elfogadtam a tárgyakhoz kapcsolódó érzelmeit, a fókuszunkat újra meg újra tudatosan a feladatunkra irányítottam: ténylegesen mennyit játszanak vele a gyerekek? Most értettem meg, milyen hasznos is lehet, ha a rendrakásnál jelen van valaki, aki érzelmileg nem kötődik a szelektálandó tárgyakhoz. Végül abban maradtunk, hogy a szülők régi játékait egyelőre félretesszük, ezek sorsáról Kriszti később fog dönteni, de a gyerekek játékszereinek számát nem fogják szaporítani.
Miközben Kriszti meghozta az olykor nehéz döntéseket, én a keze alá dolgoztam: a hasonló típusú játékokat egy helyre gyűjtöttem, a készletek elvándorolt darabjait megkerestem. És persze segítettem a döntések meghozatalában. Menet közben azt is kitaláltuk, a jelenlegi lakásban hol legyen a játékkölcsönző helye (optimális esetben ezt a gyerekek nem érik el – az a cél, hogy ne tudják önállóan kipakolni, a tartalma ne adódjon hozzá a kéznél levő választási lehetőségekhez). Végül két fehér doboz került a játékospolc tetejére, a plüssök kölcsönzőjét pedig egy magas előszobai polcra rejtettük.
A legfontosabbak visszakerültek a polcra: a lego (ennek mennyiségét Kriszti már korábban is elkezdte csökkenteni a játékkölcsönző elvén), néhány társas és kirakó, 10-12 darab kisautó, egy kincsesláda, egy jelmezes doboz és még néhány babajáték. A polc mellé került a nagy duplós doboz, egy hasonló nagy, de ritkábban használt vonatsín-készlet helyére. A plüssök egy külön padban laknak, ezek mennyiségét megfeleztük, így a „bunkerépítő eszközök” (párnák, takarók, stb.) is melléjük fértek. A játékkonyha eszközeit is csökkentettük, egy részüktől megszabadultunk, illetve a kölcsönzőbe kerültek. (A játékkonyhákban általában könnyen felhalmozódik mindenféle, amit a gyerekek a konyhából kérnek el.) A kreatív eszközök helye a fiúk szobájában az íróasztalban volt, ezt Kriszti a távozásom után tette rendbe. Emellett még a tízhónapos kisfiú játékaihoz nem nyúltunk – abban maradtunk, hogy ezt Kriszti majd egyedül átválogatja, hiszen ilyen idős korban ezt még sokkal egyszerűbb megtenni.
Elégedetten szemléltük az eredményt – három fiúnak ennyi játék, átláthatóan elrendezve igazán optimális. De a legjobb rész még csak ezután következett: este Kriszti megírta, hogy fogadták a fiúk a rendbe tett játékospolcot!
„De szép rend vaaaan!” „Még a kocsik is el lettek rendezve!” „Anya, olyan, de olyan szép rend van, hogy feleségül venném ezt a rend-nénit! Olyan szép rendet csinált!”
Amikor a favonat-készlet hiánya feltűnt a legidősebb fiúnak, Kriszti elmagyarázta neki, hogy a garázsban van, mert ritkán játszanak vele, de bármikor felhozza, ha kérik, így nem foglal helyet a lakásban. Az öt és fél éves nagyfiú nagyon elégedett volt a helyzettel. Kriszti a játékkölcsönző használatát is elmagyarázta, ez az ötlet is tetszett a fiúknak. Végül a nagyfiú még hozzá is járult a rendrakáshoz: előhozta a duplós doboz eltűnt fedelét, rápakolta a másik duplo-dobozt, majd azt mondta: „Na, most már ez is szép rendben van.”
Mindig szívet melengető hallani ezeket a visszajelzéseket a gyerekektől is. Minden alkalommal megerősít abban, hogy a gyerekek is azt élvezik, ha rend van, csak számukra túl nagy feladat az elszaporodott tárgyakat kezelni – ugyanakkor az elengedés is legtöbbször nehéz nekik még ebben a korban. (Ezért is szelektálunk a gyerekek nélkül.) Jó érzés az a tudat is, hogy a rendezettebb játékospolccal, a kevesebb kéznél lévő játékkal támogatjuk őket a szabad játékban, segítjük kreativitásuk kibontakozását.
Hálás vagyok, hogy Kriszti meghívott az otthonába, hogy együtt haladjunk végig ezen a folyamaton. Ha Te is szeretnél élni ezzel a lehetőséggel, egyeztessünk: Budapest bizonyos kerületeiben és Vác környékén tudok vállalni hasonló rendrakást. Ha pedig egyedül vágsz bele, megköszönöm, ha megosztod, milyen lett az eredmény!
