Lenke, a kislányom idén szeptemberben kezdte az ovit. Négy éves elmúlt, Waldorf ovit választottunk, a barátnőjével együtt kezd – nem izgultam miatta. Főleg, hogy tudom, hogyan biztosítsak nyugodt közeget a számára az Egyszerűbb gyermekkor segítségével. Persze arra fel voltam készülve, hogy az új helyzet kicsit kibillenti, de azt majd kezeljük – gondoltam. De amikor egy héttel ovikezdés előtt már cipők repültek a lakásban és minden reggel óriás kiborulások voltak, enyhén szólva is tanácstalannak éreztem magam. Végül AnaLog ülések segítségével oldódott meg a helyzet, a lehető legmegnyugtatóbban.
Hiszek benne, hogy a gyerekeink azért is érkeznek hozzánk, hogy rámutassanak azokra a pontokra, amelyekben fejlődhetünk. Nekem egyértelműen volt (és van) fejlődnivalóm a saját határaim kijelölésében. Nagyon erős (volt) a megfelelési kényszerem, és az anyaságban mindent tökéletesen akartam csinálni. Így ezek „ledolgozásához” kapok sok-sok feladatot Lenke által.
Lenke két hónapos volt, amikor elindítottam ezt a blogot, mert azt éreztem, ha nem csinálok valami intellektuális dolgot is a babázás mellett, meghibbanok. Aztán Egyszerűbb gyermekkor tanácsadó lettem, másfél éves korában indultak el az első csoportjaim, amik közben Anyukám vigyázott rá. Kétéves korára már megérett bennem, hogy szeretnék több időt a munkámra, ezért kerestünk egy családi napközit. De ide különböző okok miatt nem sikerült beszoknia. Innen kezdődött a „különböző okok” időszaka… Ami négyéves koráig, mostanáig tartott. Mindig közbejött valami, ami miatt nem tudtam közösségbe adni. Utoljára a tavaszi karantén: március közepén kezdhetett volna az oviban… Nem lehetett nem észrevenni, hogy itt feladatom van, mert a felszínen el akartam engedni őt, de végül ez mindig meghiúsult.
Továbbra is a családtagjaimtól kellett segítséget kérnem (hogy vigyázzanak Lenkére), hogy dolgozhassak és tanulhassak. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy rossz dolog egy gyereket négyéves koráig otthon tartani. De én nem voltam önazonos ebben a döntésben. Úgy éreztem, nem tehetek mást, nem akarom traumatizálni Lenkét, ha nem áll erre készen. Nem azért tartottam otthon, mert minden vágyam ez volt, hanem részben a bűntudatom motiválta a döntésemet.
De eljött a szeptember, és most már biztos voltam benne, hogy elkezdi az ovit, hiszen jogilag is kötelező, egy év haladékot kértem tavaly. Ahogy fentebb is írtam, nem izgultam. Nyár végén volt egy kis lelki láz Lenkénél, mert idén végre tudtunk sokat nyaralni (egyébként a COVID-nak köszönhetően…) és kicsit lehet, hogy túllőttünk a célon. Úgyhogy törekedtem a stabilitás megteremtésére. Közben lecseréltük a ruhatárát és ennyi elég volt ahhoz, hogy a benne gyűlő feszültséget az öltözködésnél adja ki. Egy héttel az ovikezdés előtt olyan hisztik voltak nálunk, amilyet még nem láttam Lenkénél. Minden ruhával baj volt, minden zavarta, és egyre kevésbé akart egyáltalán felöltözni.
Néhány nap után ez a helyzet kiborított. Főleg, hogy Lenke hajnali hatkor sikítozott, mint akit bántanak, a szomszédban pedig egy kislány aludt, és sajnos vékonyak a falak. Erre kértem az első oldásomat, egy AnaLog konzultáns társamtól. Az oldást követően a kiabálás, sírás már kevésbé zavart, de az még mindig, hogy úgy viselkedik, mintha nem négy-, hanem nagyjából kétéves lenne. Az élet ezzel az érzéssel még erősebben szembesített, amikor egy hasonló helyzet alakult ki az okmányirodában, személyi igazolvány készítésekor. Ennek következményeként elkezdtünk erősebb határokat szabni, de azt is éreztem, hogy megérett a helyzet egy újabb oldásra. Az oldásból kiderült számomra, hogy ezeket a helyzeteket úgy éltem meg, mintha ellenem irányulnának. De az oldás következményeként ez a faktor eltűnt, és már képes voltam nyugalommal kezelni az öltözéssel kapcsolatos kiborulásait.
Az ovis beszoktatással párhuzamosan egy önismereti kurzusba is belekezdtem, ahol hamar szembesültem egy visszatérő problémámmal: nekem soha nincs elég időm, egy anya nem szabad, úgy kell minden percért megharcolni, hogy a saját dolgaimmal foglalkozhassak. Erre is végeztem egy AnaLog oldást, hiszen az időmet én magam osztom be, legfeljebb van bennem bűntudat, ha arra gondolok, hogy Lenkétől veszem el az időt a saját dolgaimra, vagy hogy mást meg kell kérnem, hogy vigyázzon rá. Az oldás után kezdtem rájönni, hogy valójában már így is elég sok szabadidőm van. Hogy megerősítsem magamban ezt az érzést, elkezdtem naponta összeírni, hogy mi mindenre is volt időm, amit élveztem. Azt gondolom, hogy a hiedelmeim meghatározzák, mit hoz elém az élet. Tehát amíg azt hittem, hogy anyaként nem vagyok szabad és nem lehet időm a saját dolgaimra, így is volt, és elakadt minden próbálkozás, hogy közösségbe adjam Lenkét. Pedig valójában csak a bennem dolgozó minták korlátoztak a szabadságomban.
Az ovis beszoktatás egyébként nálunk nagyon szelíden, a gyerek tempójában zajlik. Így heti három-négy délelőtt voltunk pár órát kint az udvaron az ovis csoporttal. Mindig hívták Lenkét, hogy menjen be mesére, de nem akart (oda én már nem mehettem be). Nagyon keveset nyitott a gyerekek felé, inkább az óvónővel beszélt, ha egyáltalán. Úgyhogy pár hét után arra jutottunk az óvónőkkel, hogy eljött az a pont, ahol akár akarja, akár nem, most már eljövök pár órára és ő ott marad. Bár egyetértettem, hogy ez a következő lépés, sőt, egyszerre gondoltunk erre az óvónőkkel, azért fájt a szívem rendesen, féltem, hogy traumatizálni fogom ezzel Lenkét.
Ezen a ponton éreztem, hogy eljött az idő, hogy ismét oldjak, mielőtt előáll az a helyzet, amiben még erősebb bűntudattal szembesülök. (Mert ha bűntudattal hagyom őt az oviban, akkor borítékolható, hogy ő is úgy éli meg, hogy oda rossz menni, őt sajnálni kell, és ha szenved ettől, még erősebb lesz bennem ez az érzés.) Az oldás ismét a bűntudattal indult, amelynek a gyökerét kioldva már csak egy nyugodt derű volt bennem Lenke ovikezdésével kapcsolatban. Már teljesen biztos voltam benne, hogy jó lesz neki ott, és hogy csak az a fontos, hogy úgy jöjjek el, hogy lássa, érezze, hogy szeretem. Ezt a nyugalmat, biztonságot közvetítettem neki addig, míg eljött a megbeszélt nap. Mondogatta, hogy nem akar nélkülem ott maradni, de ezen kívül nem volt sem sírás, sem kiborulás. Sem előző este, sem aznap reggel, sem délután, sem azóta. Az elköszönés pillanatában sírt és bújt hozzám, de el tudtam jönni mosolyogva és határozottan. Amikor a kertkaput becsuktam magam után, már nem hallottam a sírást. Nem is volt azóta sem, jól érzi magát, lelkes, élvezi. De úgy tűnik, ő az a típus, aki hajlamos „beleszokni” bizonyos helyzetekbe, amiből ki kell mozdítani őt. Másnap már azt mondta, „Anya, tényleg jól éreztem az oviban magam, és tényleg csak nélküled jöttem rá!”
Tudom, hogy vannak anyák, akik AnaLog oldás nélkül is képesek erre a mosolygós határozottságra, erre a belső nyugalomra, hogy jó lesz ott a gyermekemnek, ez lesz a jó irány, a következő lépés az életében, és teljes szeretetemmel hagyom őt ott. Nekem ez nem volt alapvető, dolgoznom kellett, hogy idáig eljussak, és a bűntudatom oldása ebben létfontosságú volt. Most nagyon hálás vagyok az AnaLog módszernek (is, és a csodás óvodának és óvónőknek is), amiért bízhatok abban, hogy Lenkében nem hagy rossz lenyomatot az ovi elkezdése. Tudom, hogy egy új világ nyílik most meg előtte, az önállósodás világa, aminek bátran vághat neki és nap mint nap megtapasztalhatja a saját erejét, most már nélkülem is.
Ha szeretnéd Te is kipróbálni az AnaLog oldást velem, írj és keresünk egy időpontot! A részletes információkat itt találod.