Márciusban átestünk a COVID-on, talán a durvább fajtáján – legalábbis egész sokáig gyengélkedtünk annak ellenére, hogy aránylag fiatalok és egészségesek vagyunk. Szerencsére a légszomj elkerült minket, mi pedig a kórházat, csak hihetetlenül kimerülten és fejfájósan kóvályogtunk napokig. És persze frusztráltan, hogy miért tart ez ennyi ideig. Én minden betegségre úgy gondolok, hogy tartogat valamilyen lehetőséget a fejlődésre – ahogyan egyébként minden (nehéz) élethelyzet, ezért most is figyeltem a jeleket és akkor lettem jobban, amikor megértettem valamit. Ezért gondoltam arra, hogy megosztom itt a blogon, nekem mi segített. Nem állítom, hogy pusztán önismerettel bárki legyőzheti ezt a betegséget, sajnos ez sokkal-sokkal összetettebb helyzet annál. De ha néhány embernek segítséget nyújt ez a bejegyzés, hogy valamivel könnyebben vészelje át ezt az időszakot, már megéri.
Közeledik a hullám
Tudtunk róla, hogy elkaphattuk a betegséget, úgyhogy már napok óta nem voltunk sehol, amikor az első tüneteket észleltük. Én szinte alig követem a COVID-os híreket – a lényegről értesülök másoktól -, ami által kevésbé féltem ettől a vírustól, de azért amikor tudja az ember, hogy na EZ AZ, akkor egy kicsit megremeg. Aznap este, amikor lefeküdtem, úgy éreztem magam, mintha a tengerben állnék, és jönne felém egy hatalmas hullám. Ijesztő, de a két lábamon állok, legfeljebb átcsap felettem ez a hullám, esetleg felborít, aztán újra talpra állok. Ekkor jutott eszembe, hogy fentről vigyáznak rám. Tudom, hogy ez hit kérdése, így csak azok tudják a magukévá tenni, akik egyébként is úgy gondolják, hogy a dolgok nem történnek véletlenül, és odafent jobban tudják, mire van szükségünk, mint mi idelent. De hirtelen eszembe jutott egy csomó indok, ami miatt örülni tudok, hogy átesünk a fertőzésen, és az most történik meg. Végül kifejezetten hálás voltam azért, ami történik.
A hála egyébként egy jó eszköz arra, hogy az ember megerősödjön abban a hitében, hogy fentről vigyáznak rá. Ha végiggondoljuk, mennyi jó történt már az éltünkben, mennyi mindent „kaptunk”, akkor könnyebb abban bízni, hogy ez továbbra is így lesz. Egyébként a nehézségeket is érdemes visszatekintve átgondolni – én sokszor csodálkoztam rá, hogy a velem történt rossz dolgokból is mennyi jó fejlődött ki végül. De a legtöbbször csak évek elteltével értettem meg, mit hozott az adott nehézség az életembe, mivel lettem több általa, hová vitt el az utamon.
A bizakodó hozzáállásomhoz az is hozzátartozott, hogy őszintén szólva nem tartottam reálisnak, hogy nekünk bajunk eshet, és ebben nagy szerepe van annak, hogy nem követem a híreket. Szóval ha a hited nem is feltétlen alapozza meg, hogy bízhass abban, hogy a lehető legjobb dolog történik veled, a médiafogyasztásod korlátozása mindenképpen segít.
Pihenés, a mumus
A pihenés témakörével rengeteget foglalkoztam az utóbbi időben. Konkrétan az egész januárt végigpihentem, mert kezdtem egyre inkább ráérezni, hogy a tél nem az ezerrel pörgésről szól. Persze karácsony előtt, a sok feladat közepette sokkal nehezebb visszahúzódni és befelé figyelni – pedig akkor is mennyire itt lenne az ideje! -, így januárban már muszáj volt megállnom, és mivel önmagamat foglalkoztatom, ezt szerencsére meg is tehettem.
Szerintem sokat fogok még írni a pihenésről, mert szinte forradalminak érzem azokat a gondolatokat, amikre rátaláltam vele kapcsolatban. Elképesztő, hogy mennyire kibillent a világunk az egyensúlyából. Ha figyeljük a természetet, láthatjuk: a nappal és az éjszaka váltakozik, évszaktól függően nem feltétlen egyenlő arányt tesz ki a napból, de mindkettőnek van létjogosultsága. De ki az, aki ma végig alszik/pihen, amikor sötét van? Az évszakok váltakozásában is megfigyelhetjük ősszel a természet visszahúzódását, télen pedig a pihenés, regenerálódás, erőgyűjtés idejét. De nekünk, embereknek mindegy, hogy nyár van vagy tél, ugyanúgy bemegyünk a nyolcórás munkahelyünkre és „toljuk” a feladatokat, mert ez a rendszer. Az pedig alapvetés sokak életében, hogy egy anyának nincs pihenése. Aztán megbetegszünk, de persze betegen is szinte ugyanúgy csinálunk mindent, hacsak nem COVID-ot kaptunk el. Mert ez a vírus arra kényszerít, hogy otthon maradj, és pihenj. Ha esetleg otthonról, akár az ágyból szeretnél dolgozni, felejtsd el – legalábbis nekünk ez volt a tapasztalatunk.
Szóval nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ha minden betegség lehetőséget rejt a fejlődésre, talán ez az egyik nagyon fontos gondolat: vegyük már észre, hogy a napi 18 óra arconpörgés nem fenntartható! Nem erre vagyunk kitalálva. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ugyanez a hozzáállás – hogy azt hisszük, hogy a természet felett állunk és hajszoljuk az állandó aktivitás, termelést – vezet a bolygónk teljes kimerítéséhez is.) És sajnos arconpörgésnek számít az is, ha a testünk pihen, de az agyunkat dolgoztatjuk, akár a facebook görgetésével is.
Mivel már „haladó pihenő” vagyok, komolyan vettem az ágynyugalmat. Nagyon keveset mobiloztam, nagy néha olvastam, egyszerűen csak voltam. Persze az étkezéseket kb. megoldottam (egyszerű dolgokat főztem, néha a párom főzött, néha rendeltünk), mesét olvastam Lenkének, összebújtunk sokszor, de mondjuk úgy, hogy amennyit egy anya pihenhet, annyit pihentem. A takarításról szó sem volt azon túl, hogy bepakoltuk a mosogatógépet és a mosógépet – na jó, ki is teregettünk. 🙂 Komoly szellemi kihívást jelentett végiggondolni, hogy honnan mit rendeljünk, így ebben ki is merült a fejem használata.
Egy hét után azt gondoltam, most már egész jól vagyok, tartok egy konzultációt, de már a beszélgetés közben éreztem, hogy belázasodok. A párommal ugyanez történt, amikor a főnöke megkérte, hogy dolgozzon pár órát. Egy héttel később újra próbálkoztam egy rövidebb konzultációval – ekkor már nem lettem lázas, de teljesen kimerültem. Három hétre volt szükségem, mire visszanyertem annyira az erőmet, hogy olyan koncentráltan tudjak figyelni teljes kimerülés nélkül, amennyire egy ilyen oldáshoz szükség van.
Szóval a második fontos üzenet: pihenj, pihenj, pihenj, ameddig nem vagy teljesen jól!
Nehéz érzések – a másik mumus
A tétlenséggel kapcsolatban sok kellemetlen érzés törhet felszínre benned, és gyanítom, hogy a férfiaknak ezért is nehezebb ez a betegség: nekik különösen fontos lelkileg, hogy aktívak legyenek, teljesíteni tudjanak, és az ettől való megfosztottság nagyon elkeserítő lehet a számukra. Ráadásul nekik ritkábban jut eszükbe „lelkizni”, foglalkozni az érzéseikkel. De bennünk, nőkben is rengeteg beépült minta van arról, hogy ha nem dolgozunk, ha nem tartjuk rendben az otthonunkat, nem vagyunk értékesek. Pedig a valódi értékünk abból fakad, AKIK vagyunk, nem pedig AMIT teszünk. És akik vagyunk, az a mostani életvitelünk mellett általában szinte teljesen eltűnik amiatt, amit teszünk, és/vagy az önmagunkkal szemben támasztott elvárásaink miatt.
Lehet, hogy nem a tétlenség frusztrál ebben a betegségben, hanem valami más. Mindenképp hasznos, ha megfigyeled, pontosan mi is az, ami annyira zavar benne. Mi az, amire rákényszerít? Mitől tart vissza? Az ezzel kapcsolatos érzéseiddel mindenképpen érdemes foglalkozni, mert ezekben lehet a kulcs ahhoz, amit megtanulhatsz a betegség által.
Az érzések feldolgozására két jó módszert ismerek: vagy AnaLog konzultáció során feltárjuk a gyökerüket és kioldjuk azt, vagy, ha erre valamiért nincs lehetőségünk, akkor egyszerűen megpróbáljuk őket megengedni magunknak és elfogadni őket. A megengedés nem azt jelenti, hogy a másikra zúdítjuk az érzéseinket, bántunk másokat. A legjobb, amit tehetünk, hogy alkalmat, kereteket teremtünk az érzések kiengedésére biztonságos közegben (egyedül, vagy valakivel, aki fel van készülve arra, hogy kiöntjük neki a szívünket). Nekünk többek közt Veit Lindau csodálatos relaxációs gyakorlata segített ebben a betegség alatt, amit a Think Big Evolution kurzus keretein belül ismertem meg (ez nem fizetett hirdetés, életem egyik legjobb döntése volt elvégezni ezt a kurzust). De nemrég írtam a facebookon egy bejegyzést is, amiben összegyűjtöttem, milyen módszereket ismerek az érzelmeink megengedésére.
Az érzések nem azért vannak, hogy szivassanak bennünket, mindegyiknek üzenete van. (Erről Karla McLaren Az érzelmek nyelvén című fantasztikus könyvében olvastam először.) Amikor megengedjük őket magunknak, át tudják adni ezt az üzenetet, és utána már nincs szükség arra, hogy az adott érzés aktív legyen. AnaLog oldás során pedig el tudunk jutni arra a helyre is, amelyről ez az üzenet szól, ahhoz a gyerekkori mintához, amivel feladatunk van, és ki tudjuk oldani.
Figyelj az álmaidra!
A betegségből fakadó, a pihenéshez kapcsolódó nehéz érzések csak az egyik lehetőség, ami rámutathat, hogy mit tanulhatsz ebben az időszakban. A másik ilyen erős támpont az álmaid, hiszen ezekkel a tudattalanod üzen. Én rögtön az első éjszaka álmodtam valamit, ami mély nyomot hagyott bennem, és napokig nem tudtam megfejteni. Végül a párommal való beszélgetés segített részben megérteni, mit üzent ez az álom a számomra. Valamivel később egy AnaLog konzultáns társam segítségét kértem ahhoz, amit az álom megmutatott a számomra, mert mégsem éreztem úgy, hogy tudnék ezzel bármit is kezdeni a gyakorlatban. Az oldás nagy megkönnyebbülést hozott, másnapra pedig sokkal több energiát, néhány nap múlva a végső gyógyulást.
Figyelj a határaidra!
A határok témája is a kedvenceim közé tartozik, a már említett Az érzelmek nyelvén című könyv segített nekem sokat ebben is. Valószínűleg fogok róla még írni, mindenesetre itt a lényeg röviden: a legtöbbünknek nagyon nehéz fenntartania az egészséges énhatárokat. Azt szoktuk meg, hogy hagyjuk, hogy mások belegyalogoljanak az életünkbe, ránk nyomják az érzéseiket, a feladataikat, és nem tudunk nemet mondani. Belefutunk abba, hogy folyton csak elnyomjuk a rossz érzéseinket, és az a „nem” végül pusztító erővel tör a felszínre, amikor már annyi indulat felgyűlt bennünk, hogy nem tudjuk visszatartani. A legtöbben nem is tudjuk, hol van az egészséges határ.
Én úgy látom, hogy a mostani világjárványban előtérbe került ez a probléma is. Mindenki meg akarja mondani a másiknak, hogy mit csináljon, mit ne csináljon, folyton megítéljük egymást, ha másként gondolkodunk. Árgus szemekkel néznek vagy beszólnak a szomszédaink. Össze vagyunk zárva, zavarjuk egymást, vádoljuk egymást, elvárjuk egymástól a nem elvárhatót. Amit tehetünk: figyeljük magunkat, hol van az a pont, ahol azt érezzük, hogy valaki átlépte a határainkat? Mi az, ami már nem az én dolgom, mi az, ami nekem már teher? Mi az, amibe már nem szólhat bele a másik? Az első apró rossz érzéssel már érdemes foglalkozni, de az ilyen jelek észrevételéhez sok tudatosság, gyakorlás kell, mert ahhoz vagyunk szokva, hogy elnyomjuk ezeket az érzéseket. De ha itt elkapjuk a folyamatot, akkor megelőzhetünk egy komolyabb konfliktust, hiszen amikor nem borítanak el az érzések, könnyebb higgadtan nemet mondani. (Ehhez hadd ajánljam Karla McLaren angol nyelvű, kb. tízperces videóját, amiben gyönyörűen megmutatja, milyen a szelíd határhúzás.)
Az énhatáraink komolyabb sérülését mutatja, amikor harag jelenik meg bennünk, így ezzel mindenképp érdemes foglalkozni: mit védek, mit kell helyreállítani? Ha figyelünk a határainkra, akkor a harag kitörő formájának nem is kell megjelennie, hogy jelezzen nekünk. Azt hiszem, a jelen helyzetben ez mindenkinek a javára válik.
A COVID engem azzal tanított határokat húzni, hogy muszáj volt nemet mondanom a munkára, különben visszaestem. A megfelelési kényszerem miatt még így sem volt egyszerű folyamat ez, és végül az oldás segített benne. Másoktól például a szomszédok vádló és agresszív viselkedéséről hallottam, akik kontrollálni akarták a rajtuk túlmutató dolgokat is. De akár az is megtörténhet, hogy úgy akar valaki beavatkozni az életedbe, hogy rosszalja, amit csinálsz, amilyen megküzdési stratégiát találtál ki a vírushelyzetre és erővel rá akar venni, hogy változtass, például menj el otthonról, mert az neki kényelmesebb lenne. Vagy besétál az otthonodba betegen, a kérésed ellenére. Szerintem mindannyian tudunk példát mondani a határaink megsértésére. Izgalmas folyamat, hogy megtanuljuk szelíden megvédeni azokat.
Én hiszek abban, hogy ez a mostani világjárvány nagy átalakulást hozhat az emberiség számára. Ha elkezdünk jobban figyelni befelé és változtatni azon, ahogyan eddig éltünk, ez az átalakulás pozitív lehet, nem csak a saját életünkre, de a világ egészére nézve. Ezt a változást Te is elindíthatod a saját életedben azzal, hogy megvizsgálod, Neked milyen lehetőséget tartogat ez a betegség, vagy ha nem vagy beteg, ez az egész helyzet. A fájdalom, a gyász, a frusztráció, a félelem, a düh, a kétségbeesés mind jogos érzések (ahogyan az öröm és a felszabadultság is), a kérdés az, hogy mit kezdhetsz velük és hová vezetnek el Téged. Sok erőt kívánok mindannyiunknak ehhez az úthoz!
