Én leszek az az anya, aki mindent megad majd a gyermekének! Vagy mégsem…? Vajon mi mozgat bennünket, amikor tökéletes anyákká szeretnénk válni? És hová jutunk el ezáltal?
Lenke úgy másfél éves lehetett, amikor eljutottam arra a pontra, hogy nem bírom tovább, feladom. Minden éjszaka félóránként kelt szopizni. Együtt aludtunk, de minden alkalommal felébredtem rá, és az alváshiány új szintjeit ismertem meg. Előtte sem voltak rózsásak az éjszakáink, de ezen a ponton valahogy nagyon összejött minden, és tényleg tarthatatlanná vált a helyzet. Eljutottam oda, hogy feladom az elveimet és leszoktatom az éjszakai szopizásról. Ez a gondolat azonban rémisztő volt: elvenni valamit a gyermekemtől? Hiszen én mindig csak adni szeretnék neki, hogy ne szenvedjen semmiben hiányt!
Olyan szinten komolyan gondoltam ezt egyébként, hogy az én elképzelésem az volt a szülés előtt, hogy az én gyermekem nem is fog sírni soha, hiszen én majd minden igényét kielégítem… Mennyire nem tudtam még semmit az anyaságról! Sem arról, hogy a sírás gyógyít, levezeti a feszültséget, segít átlendülni a nehéz helyzeteken, feloldani a traumákat. Persze igen hamar rá kellett jöjjek, hogy fog sírni. Hiába terveztem otthonszülést, hogy harmonikus környezetbe érkezzen, a szülés annyira nehéz volt, hogy már indultunk a kórházba a bába javaslatára, amikor mégis beindult valami és Lenke megszületett otthon. Viszont az aranyórát végigsírta szegénykém, őt is megviselte ez a hosszú folyamat. Már a szülés előtt hallottam, hogy nem menthetjük meg a gyermekeinket mindentől, de nem akartam elhinni.
Mára, bő öt évvel később már másként látom a dolgot. Természetesen sokat tanultam és tapasztaltam az anyaságról, beszélgettem más anyákkal, és jártam a saját önismereti utamat. Felismertem, hogy két dolog is mozgatott, amikor tökéletes anya akartam lenni: egyrészt, hogy tudom, milyen annak a gyereknek, akinek nincs tökéletes anyja. (Mert hát kinek van?) Meg akartam óvni minden sérüléstől, fájdalomtól, amit én elszenvedtem. Rájöttem, hogy amíg nem dolgozom fel ezeket, addig ismétlem ugyanezeket a mintákat – például (éppen abbéli nagy igyekezetemben, hogy Lenkét mindentől megóvjam) kimerítem magam addig a pontig, ahol már nem tudok türelmes lenni vele. Sikerült magamévá tennem és az életembe beépítenem azt a gondolatot is, hogy amikor én valamit “elszúrok”, az motivációt fog adni a gyermekemnek felnőttkorában a keresésre, saját maga meggyógyítására (hiszen ez az ő feladata lesz az életben, nem az enyém).
A másik dolog, ami a tökéletes anyaság képe felé hajtott, a megfelelési kényszer. Ha nem vagyok tökéletes anya, ha nem adok meg mindent a gyermekemnek (és felelek meg egyúttal a társadalom felé is), akkor nem vagyok jó, nem vagyok szerethető. Sokáig nem volt más fogalmam a szeretetről, mint az, hogy azzá válok, akit a másik látni akar, és akkor majd el fog fogadni. De anyaként ez nem működik, a gyermekeink ennél sokkal bölcsebbek. Ők MINKET akarnak látni, az igazi anyukájukat, nem az álarcainkat. És amikor azt érzékelik, hogy (legtöbbször egy régi-régi sérülésből kifolyólag) nem vagyunk önmagunk, akkor segítenek nekünk: olyan érzéseket hoznak ki belőlünk, amik mellett nem tudunk szó nélkül elmenni, amikkel már muszáj foglalkoznunk. Ezért a düh, elkeseredettség, bűntudat nem azt jelenti, hogy rossz anyák vagyunk. Csak azt jelentik, hogy a rendszer jól működik, a gyermekünk tanít, és a legjobb, amit tehetünk, az, hogy figyelünk rá. Hogy feltesszük a kérdést: hogyan változzak? És a válasz általában nem az, hogy össze kell szorítanom a fogam és még jobban alámenni a gyereknek. Ennél egy kicsit összetettebb a történet. A kérdés inkább az, milyen minta dolgozik most bennem, amire rá akar mutatni a gyermekem a viselkedésével?
Számomra hihetetlen érzés látni, tapasztalni, hogy ezek a minták lebonthatók, átírhatók, a nagy érzelmi hullámok így elfojtás nélkül lecsendesíthetők az AnaLog módszer segítségével. Ugyanakkor azt is tapasztalom, mennyire fontos rendszeresen tudatosítani magamban, amikor a megfelelési kényszerem mozgat. Érzékelhető ilyenkor egy enyhe feszültség legbelül, ha egy kicsit figyelek. Sokszor nem tudok ezzel mit kezdeni, hiába tudatosítom, továbbra is mozgat ez a minta. De gyakran segít, amikor észreveszem magam, abban, hogy másként döntsek, legalább másként beszéljek magamhoz. Feltehetem a kérdést: ha most nem számítana, hogy ki mit gondol, vajon mit tennék? Mi jönne szívből? És egy kicsivel közelebb kerülök önmagamhoz. Ahhoz az önmagamhoz, akit a gyermekem lát, és várja, hogy lehántsam magamról a rétegeket és egyszer a saját, valódi, felszabadult lényemmel forduljak felé.
Magadra ismertél néhány gondolatban? Jó hírem van: valami új dolgot főzök ki éppen, amelyben fontos szerepet kap majd a saját mintáink rendszeres tudatosítása. Szeretném, ha az anyáknak lenne lehetőségük hasonló gondolkodók közösségében építeni önmagukat (vagy még inkább lehántani önmagukról a felesleges rétegeket). Figyeld a hírlevelem, ha nem szeretnél lemaradni!
