Anyákkal beszélgetve, a nehézségeikről kérdezve újra és újra felmerül – bennem is -, hogy nincs elég idő. Ez visszatérő probléma az én életemben is, pedig már nem a klasszikus kisgyerekes üzemmódban vagyok, egy gyerekkel – persze én vállalkozom, szóval ügyesen elintéztem, hogy megint ne legyen időm. És ez nem önostorozás, hanem egy megfigyelés. Egyre inkább azt látom, hogy nem az időből van kevés, hanem abból van sok, amit a nap huszonnégy órájában csinálni szeretnénk.
Igen, amit szeretnénk. Nem amit meg kell csinálnunk. És ez fontos. És lehet, hogy egy kicsit felháborító is annak, aki olvassa, mégis így van. A napjaink a döntéseink sorozatából állnak. Fontos ezt tudatosítani, mert segíthet abban, hogy másként nézzünk az életünkre, teendőinkre. Ugyanis ha elhagyjuk azt a nézőpontot, ami az események áldozataként mutat bennünket, a kezünkbe vehetjük az irányítást.
Valójában sokszor jó érzés a tudat, hogy mindezt én választom. Mert megtehetném, hogy nem takarítom ki a lépcsőházat, amihez éppen nagyon nincs kedvem. Valószínűleg ezt rossz szemmel néznék a szomszédok és konfliktus lenne belőle. Ezt teszem mérlegre, és döntök: ki szeretném takarítani a lépcsőházat. Megtehetném, hogy nem megyek el a gyerekért az óvodába. De akkor vagy szerveznem kellene valaki mást, aki elhozza, vagy nagyon kiszúrnék vele és az óvónőkkel is. Megtehetném, hogy nem fürdetem meg, de annak is lennének következményei, ezért inkább megfürdetem. Megtehetném, hogy magára hagyom, amikor kiborult, de annak is sokrétű következményei lennének, ezért nem teszem.
Azért is fontos mindezt tudatosítani, mert ez azt is jelenti, hogy néhány dologra mondhatok nemet. Dönthetek úgy, hogy nem pakolom be este a mosogatógépet. Másnapra nem lesz tiszta tányér és el fogja foglalni a fél konyhapultot, igen. De ha a mérleg másik serpenyőjében valami ennél fontosabb van – például az alvásom, a kislányommal töltött időm, amikor szüksége van rám, a szellemi kikapcsolódásom -, akkor dönthetek úgy, hogy nem teszem meg. És dönthetek úgy is, hogy megteszem, és mivel nem külső kényszer hatására pakolom be a mosogatógépet, sokkal élvezetesebb lesz maga a folyamat. Hiszen ezt választottam, mert ebben a pillanatban a legfontosabb prioritás a számomra, hogy a konyhában szép rend legyen.
Dönthetek úgy, hogy egy évig nem mosok ablakot. (Én gyakran így is döntök. :)) Mert van ennél fontosabb dolgom is, és nem zavar annyira. Persze ha valakinek ez fontos, teljesen rendben van az is, ha gyakran takarítja – de mindig gondoljunk rá, hogy mitől vesszük el ezzel az időt.
Mert ha a feladataink egy része éjjelre marad, és nem alszunk eleget, fáradtan persze, hogy nehezebb a gyerekeinkkel kapcsolódni, türelmesnek lenni. Érdemes mindig tudatosítani, hogy a mérleg egyik serpenyőjében a feladataink, a másikban a pihenésünk, töltődésünk (anyaságunk legfontosabb forrásai) vannak.
Természetesen tudom, hogy a legtöbb anya az ideje nagy részében nem az ablakmosás és a heverészés között választ. Nagyon fontos megjegyezni, hogy ma már sokat tudunk arról, milyen gondoskodás a legmegfelelőbb a gyerekeinknek – a jelenlegi társadalmi berendezkedés azonban ezt nem támogatja. Az a gondoskodás, amit ismereteink alapján szeretnénk megadni a gyerekeinknek, azt mondanám, önmagában is szinte lehetetlen úgy, hogy csak egy szülőpár (és nem egy egész falu) neveli a gyerekeket.
Hiszen ha éjjel fél óránként keltett a gyerek, nappal aludnod kéne, nem a játszótérre vinni őt. És mindehhez még jön a munka, a háztartás feladatai, amik elvonnak bennünket a pihenéstől, kimerültté és türelmetlenné tesznek bennünket és sokszorosan megnehezítik, hogy olyan szülők legyünk, amilyenek szeretnénk lenni. Ezért ma mindenki, aki úgy dönt, hogy a gyermekeit tudatosan neveli, kőkemény munkát végez. Éppen ezért lenne fontos, hogy amikor megtehetjük, billentsük a mérleget a pihenés, töltődés irányába. A gyermekünk testi és lelki egészsége alapvető prioritás azt hiszem mindenkinek, aki az írásaimat olvassa. De egy ponton túl mi dönti el, hogy mi válik a gyermekünk kárára? És mi a helyzet a többi feladatunkkal?
Fontos kérdés, hogy mi motivál bennünket, amikor a mérleget a munka vagy a pihenés irányába billentjük.
Legbelül létezik egy belső hangunk, amelyik pontosan megmondja nekünk, hogy mire van szükségünk. Csakhogy erre a tiszta belső hangra már rengeteg tapasztalat, minta épült – például arról, hogy mi történik, ha nem felelünk meg a körülöttünk élőknek, a társadalomnak.
Sokunknak szinte elviselhetetlen lehet mások pillantása, megjegyzései, amikor nem ragyogóan tiszta otthonunkba lépnek. Hiszen ugyanazt az elutasítást érzékeljük benne, amit gyerekkorunkban kaptunk, amikor valami “nem megfelelőt” tettünk. Akkor a túlélésünk záloga volt, hogy a körülöttünk élő felnőtteknek megfeleljünk, hiszen ők gondoskodtak rólunk. Felnőttként azonban ezek a minták inkább akadályoznak minket, nem engedik, hogy belső hangunkra hallgassunk, amely a számunkra legjobb irányba vezetne minket.
Mit tehetünk ezzel? Egyrészt dolgozhatunk önismereti vonalon annak érdekében, hogy lehántsuk az évek során ránk rakódott rétegeket, és megtaláljuk ezt a tiszta belső hangot. Emellett pedig tudatosíthatjuk a minket mozgató mintákat. Kinek akarunk megfelelni? És ő vajon kinek akar(t) megfelelni? Az a helyzet, hogy a világunk kibillent az egyensúlyából. Ezt, azt hiszem, mindannyian érzékeljük. De vajon gondoljuk-e, hogy mindennek köze van mindannyiunk személyes életének kibillent egyensúlyához (tisztelet a kivételnek), a munka, önmagunk kimerítésének felmagasztalásához és a pihenés megvetéséhez? Legközelebb erről fogok írni.
Ha pedig érdekelne egy olyan csoport, ahol rendszeresen foglalkozunk ezekkel a témákkal (is), beemeljük a hétköznapi életünkbe ezt a szemléletmódot és egymást erősítjük benne, akkor figyeld a hírlevelem, mert hamarosan hírt adok ezzel kapcsolatban!
