Lenke beteg, október óta sokadszorra. Úgy hallom, ezzel nem csak mi vagyunk így, sokan mesélik, mennyire elegük van abból, hogy ősz óta valaki mindig beteg a családban. Kimerítő és frusztráló ez a helyzet, nem jut elég alvás, mindenki nyűgös, és épphogy utolérnénk magunkat a feladatainkkal, amikor kezdődik újra az egész elölről. Itt a karácsony, rengeteg feladatunk lenne, ehelyett egyik napról a másikra élünk. Mit tehetünk ebben a helyzetben?

Nem tudom pontosan, miért történik mindez, bár lehet arról olvasni, hogyan gyengült az immunrendszerünk annak hatására, hogy kevesebb kórokozóval találkoztunk. Én személy szerint szeretem azt hinni, hogy az életemben megjelenő dolgok hordoznak valami plusz jelentést, célt, amit majd segítenek megérteni, felismerni, elérni.

Ezt a mostani helyzetet még nem értem teljesen a saját életemben sem. De az biztos, hogy a lassúság és a jelenlét sokadrangú a hétköznapjainkban, még az enyéimben is, pedig ezzel foglalkozom, naponta tudatosítom ezeket a gondolatokat. Újra meg újra azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak mehetnék végre a dolgomra. Persze, hiszen szeretem a munkám. De attól még rám is ugyanúgy érvényes az élet ciklikussága, amelyben a „csak lenni” női energiája egyenrangú a „tenni” férfi energiájával.

Ha erre gondolok, mindig eszembe jut, milyen természetellenes is az, ahogyan ma élünk. A napjaink tele vannak zsúfolva feladatokkal, nincs megállás. Kivéve, ha valaki beteg a családban. Persze ilyenkor jönnek új feladatok, „anya, hozz egy zsebkendőt”, a különböző gyógymódok észben tartása, alkalmazása a gyerekeknél, ott lenni nekik, amikor nyűgösek. De ilyenkor a többi feladat valahogy megvan nélkülünk.

Persze, a lakás egy csatatérre hasonlít sokszor és ez nagyon-nagyon zavaró, nem jó ebben élni. De szerintem ami még sokat ront a helyzeten, azok a belső hangjaink, amik minősítenek ilyenkor bennünket.

Milyen háziasszony vagyok én? Hogy gondoskodom a családomról? Egy csődtömeg vagyok, hogy még az otthonomat sem tudom rendben tartani!

Valójában azt hiszem, ez nem a mi hangunk, hanem valaki másé, akit az évek során szépen integráltunk a fejünkben. Talán egy rokonunk, egy tanárunk, talán egyszerűen a társadalom szavai csengenek vissza a fülünkbe. Én a gonosz mostoháknak hívom őket. Hiszen tudjuk, hogy a népmesék minden szereplője személyiségünk egy-egy részét testesíti meg. Így ha tudunk azonosulni Hamupipőkével, akkor a gonosz mostohák ugyanígy bennünk vannak.

Saját magunkkal bánunk úgy, ahogy senkivel sem lenne szabad bánni. Hajtjuk, szidjuk, bántjuk, dolgoztatjuk magunkat. De a mese végére a gonosz mostohák elnyerik méltó büntetésüket és Hamupipőkéből lesz királynő. Én azt gondolom, a királyfi lehet önmagunk erős, határozott része, aki észreveszi az értékeinket, látja, hogy senki sem hasonló hozzánk, senki másra nem jó a mi üvegcipőnk. És végre úgy értékel minket, ahogyan azt megérdemeljük.

Tehát amikor végignézel a lakáson és arra gondolsz, mi minden lenne itt másképp, ha „jó háziasszony lennél”, gondolj arra is, hogy ilyenkor a gonosz mostoháid beszélnek hozzád, és keresd meg magadban azt a részed, aki jól bánik veled. Milyen feladatot adna neked abban a fél órában, amid marad magadra, mielőtt beájulnál az ágyba? Mosogatást vagy egy jó könyv olvasását feltett lábbal?

És tudom, nem könnyű elengedni a feladatokat, mosni, mosogatni kell, az élet megy tovább, itt vannak a karácsonyi előkészületek is… De nem mindegy, hogyan beszélsz mindezek közben magaddal. Szidod magad és összeszorítod a fogad, vagy jelenléttel és gondoskodással teszed, amit éppen teszel? Azért csinálod meg, mert különben borzasztó anya vagy, vagy azért, mert szívből jön (és csak annyit adsz, amennyi szívből jön)?

Lehet-e a házimunka is része az öngondoskodásnak, amit szeretettel végzünk önmagunkért (és a családunkért)? (Nemrég erről beszéltem a Szimplán Anya egyik bónusz videójában, amit most elérhetővé tettem bárki számára annak kapcsán, hogy holnapig még nyitott a jelentkezés erre a csoportra.) És ezt továbbgondolva:

ha a házimunka öngondoskodás, akkor átjárható-e az öngondoskodás többi kategóriájával, azaz lehet-e szinte mindegy, hogy a mosogatógépet pakolom be vagy megiszom egy pohár bort?

Nem találok jobb megoldást erre a helyzetre, mint hogy legyünk türelmesebbek magunkkal, engedjük meg magunknak a pihenést. Aludjunk a gyerekkel, a szabad pillanatainkban próbáljunk nem pörögni fejben, hanem lecsendesedni. Már csak azért is, mert a tél éppen erre hív(na) bennünket, a bekuckózásra, befelé fordulásra, kreatív ürességre – ez a szerepe az évszakok ciklusában, amitől mi a felszínen sok tekintetben függetlenítettük magunkat. De nem mehetünk teljesen szembe a természettel, hiszen mi is a részei vagyunk.

Könnyű elveszíteni ezt a gondolatmenetet, könnyen elfelejtjük, mennyire nem természetes az, ahogyan most élünk, az, amit elvárunk magunktól, vagy épp amit a társadalom elvár tőlünk. Ha szeretnél egy olyan közösséget, ahol folyamatosan tudatosítjuk magunkban mindezt, ahol a lágyabb, nőiesebb energiáknak, a lassulásnak is van helye, miközben apránként átalakítjuk a hétköznapjainkat, akkor szeretettel várunk a Szimplán Anya csoportban. Kedd estig még tudsz jelentkezni!