Anyaként gyakran bűntudat gyötör minket – „azt mondják, töltődjek, de akkor elveszem az időt a gyerekektől!” Persze végeredményben az én töltődésem az ő javukat is szolgálja, de ezt nekik nehéz megmagyarázni, gondolhatjuk. Ez vagylagos gondolkodás: vagy nekik jó, vagy nekem. Azt hisszük, hogy vagy az én igényeim teljesülnek, vagy a gyerek igényei, és ebben a gondolatmenetben különbözőképpen lavírozunk. Szerintem ez tévedés – létezik egy olyan út, amikor anya és gyerek igényei egybeesnek.

Nemrég rájöttem egy alapvető gondolkodásbeli különbségre, ami az egyik gyökere lehet az anyák közti megosztottságnak, ítélkezésnek, meg nem értésnek. Ez a kétféle felfogás szintén a vagylagos gondolkodáson alapszik, és emiatt általában legalább az egyik fél igényei ténylegesen sérülnek benne.

Az egyik tábor: a gyerek az első

Kezdő szülőként abból indultam ki, hogy a gyerek az első, és ez nagyrészt meghatározza most is a gondolkodásmódomat. Hozzá kell tenni, hogy voltak olyan helyzetek, amikből meg kellett tanulnom, hogy nem lehet tűzön-vízen át csak azt követni, amit szerintem a gyerek igényel, ha az nekem nagyon nagy szenvedést okoz. Ilyenkor a bennem keletkező feszültség már neki is káros volt.

De ma is fontos nekem, hogy figyelek az igényeire, hogy elég legyen az életében az inger és a csend, hogy mindig kapjon tőlem vigasztalást, elfogadást, ha arra van szüksége, hogy a számára megfelelő tevékenységekkel töltse az idejét. Ez azt is jelenti, hogy számomra másodlagos a háztartás és még a munka is, amit pedig nagyon szeretek. Mindemellett egy kicsit átalakult már a képem ezzel kapcsolatban: egyre többször érzem azt, hogy nem kell választani, kinek az igényeire figyelek.

A másik tábor: a gyerek majd alkalmazkodik

Ezzel szemben van, aki úgy gondolkodik: mi voltunk itt előbb, van egy életünk, munkánk, háztartás, párkapcsolat, és a gyerek majd alkalmazkodik. Nem feltétlenül jelenti ez a gyerek elhanyagolását, ettől még figyel rá a szülő, amennyire erejéből telik, csak egyszerűen az energiája többfelé oszlik, így kevesebb jut a gyerekre.

A „szent harmadik”

Van egy fontos gondolat, amit Kate Northruptól tanultam: amikor csak kétféle megoldást tudunk elképzelni egy helyzetre, az azt jelenti, hogy a traumáinkból kiindulva gondolkodunk. Vagy neki lesz jó, vagy nekem. Vagy a gyerekre figyelek, vagy a saját életemre. Amikor fel tudjuk dolgozni a kapcsolódó traumát, akkor megjelenik a “szent harmadik”, egy olyan megoldás, amire eddig még nem gondoltunk.

Ezt gyakran látjuk az AnaLog oldásoknál is. Amikor egy nehéz érzelemhez kapcsolódó képet idézünk fel, gyakran megnézzük, mit tenne egy “csereszereplő”, valaki más, akit nem a mi mintáink mozgatnak. Itt el tudunk képzelni egy, a miénktől különböző viselkedést, de gyakran zavar benne valami – leginkább a minket akadályozó minták. Például a csereszereplő szólna, hogy neki ez rossz, de én ezt nem tudom megtenni, mert valaha megtanultam, hogy számomra veszélyes kifejezni az igényeimet. Amikor leérünk a probléma gyökeréig, kijavítjuk azt, majd elindulunk visszafelé a korábbi képeken keresztül, és azok “maguktól” megváltoznak. 

Ilyenkor gyakran elképzelhetetlenül kreatív megoldásokat látunk az adott helyzetben. Példánknál maradva nem simán szólok, ahogy a csereszereplő tenné, hanem már sokkal korábban változtatok, hogy ne kerüljek ebbe a helyzetbe, vagy táncra perdülök és magammal hívom a többieket is, vagy más meglepő dolgot teszek. Ilyen, amikor nem a mintáink mozgatnak minket, és felszabadultan önmagunk lehetünk (azaz feldolgoztuk a kapcsolódó traumát).

Mit jelent ez anyaként?

Mi lehet ahelyett a megoldás, hogy vagy a gyermekem boldog, vagy én? Egyre inkább azt tapasztalom, hogy van egy út, amin mindketten boldogok lehetünk. Amikor elengedjük a minket mozgató mintákat, például a teljesítménykényszert, a “hasznosságot”, a kreativitásunkat korlátozó gátlásokat, akkor gond nélkül leülünk a gyerekkel játszani, amikor hív. Mivel teljes lényünkkel ott tudunk lenni, ő feltöltődik a figyelmünktől, és hamarosan mehetünk elintézni a dolgunkat. Ha egyáltalán akarjuk, hiszen már nincs nyomás rajtunk ezzel kapcsolatban, figyelhetünk arra, hogy nekünk mi a jó. (És ez természetesen nem minden esetben a semmittevés.) Lehet, hogy eljutunk oda, hogy kialakítsunk egy olyan életet, amiben sokkal kevesebb nyomás nehezedik ránk, amiben elég figyelmet tudunk fordítani a gyerekünkre és befogadni a tanítást tőle. 

De persze van olyan helyzet is, hogy úgy jó mindkettőnknek, hogy én is teszem a magam dolgát, és ő is. Szerintem ez az “idillikus” helyzet azért nem folyamatos, mert a gyerekeink tanítanak minket. Nem a teljesítménykényszer az egyetlen gyerekkori mintánk, amire rámutatnak – rengeteg ilyen van. A saját igényeink érvényesítésével, az önértékelésünkkel kapcsolatos mintánk, az anyaságról, nőiségről kapott mintáink, de akár az agresszióról alkotott elképzeléseink is ide tartozhatnak. A gyermekünk pedig úgy tanít, hogy rátapint egy érzékeny pontunkra, ezáltal mutatja meg, hogy itt van egy be nem gyógyított sérülés – amit mi talán nem is tekintünk annak.

A gyermek vezet minket

Az AnaLog oldások tapasztalatai szerint minél inkább önmagunk vagyunk, annál könnyebben tudjuk engedni, hogy a gyermekeink vezessenek minket. Ez semmiképp nem azt jelenti, hogy kiadjuk a kezünkből az irányítást és átengedjük az életünket a káosznak. Mi vagyunk a szülők, mi tartjuk biztonságos, egészséges keretek közt a gyereket, erre szüksége van. De adott helyzetben, amikor korábban konfliktus, érdekellentét volt köztünk, az egészséges női oldalunkat használva rá tudunk hangolódni a gyermekünkre és megtalálni azt a megoldást, ami mindkettőnknek jó. Sokszor ehhez csak az kell, hogy meghallgassuk az ő ötleteit, elképzeléseit. Sokszor csak arra van szüksége, hogy megálljunk egy pillanatra és hozzánk bújhasson. Ez az ő igénye, és sok esetben a mi belső igényünk is, amit korábban elfedett a teljesítménykényszerünk vagy más mintánk.

Számomra nagyon inspiráló, hogy nem kell vagy-vagy megoldásban gondolkodnunk. Hogy végeredményben nem kell bűntudattal nyomasztani magunkat, hogy “ha magamra figyelek, a gyerektől veszem el az időt”. Gondolkodhatunk úgy, hogy egyek vagyunk, ugyanazt akarjuk, és ha konfliktus van köztünk, nekem van lehetőségem tudatosan a változás mellett dönteni. Mert a gyermekem tanít, és ha tudom követni a tanítását, mindketten kerekebb életet élhetünk.

Ha szeretnél egy olyan anyai közösséghez tartozni, ahol ezen elvek mentén tekintünk az anyaságunkra, ahol a női minőség, önismeret, Kapcsolódó Nevelés és Egyszerűbb gyermekkor eszközeivel dolgozunk azon, hogy az anyaságunk élvezetes legyen és egyre mélyebb legyen a kapcsolódásunk a gyermekünkkel, akkor szeretettel várlak a Szimplán Anya csoportban, ahová most május 8-ig jelentkezhetsz.

Ha pedig „szimplán” dolgoznál a gyerekkori mintáidon, traumáidon, az AnaLog oldást ajánlom a számodra.