A gyereknevelésben az egyik legnehezebb helyzet, amikor szülő és gyerek akarata egymásnak feszül. Amikor a gyermekünk sír, hisztizik, csíp, rúg, harap – mi pedig eszköztelennek érezzük magunkat vele szemben. Hiszen bántani nem akarjuk, de akkor hogyan is vehetnénk rá, hogy az legyen, amit mi akarunk? És vajon kell-e, hogy minden esetben az legyen, amit mi, felnőttek akarunk, vagy néha hallgathatunk a gyerektől érkező jelzésekre is?

Gyerekkorunkban megtanultuk, hogy a felnőtt akarata érvényesül a gyerek akarata felett. Akkor ez volt a szokás. Ma viszont már elég sokat tudunk a gyerek lelki fejlődéséről ahhoz, hogy ne feltétlenül ezt az utat akarjuk követni. Lehetséges például, hogy a gyermekünknek csak le kell vezetnie a dühét, a felgyűlt feszültséget és nekünk „csak” annyi a dolgunk, hogy meghallgassuk türelemmel. Lehetséges, hogy határt is kell neki szabni – szeretettel – és általában ez szokott a legnehezebb lenni. De az is lehet, hogy a dühe teljesen egészséges, és szeretnénk neki megtanítani azt, hogy lehet dühöt érezni, nem kell elfojtani. Vagy mindez egyszerre igaz.

Én azt tapasztalom, hogy a gyerek tanít minket, vezet minket. A tanítás része, hogy ha konfliktus van a szülő és a gyerek között, akkor ott nekem szülőként szinte biztosan van egy sérülésem, amire a gyerek rámutat. Lehet, hogy ez a sérülés arra vonatkozik, hogy…
– gyerekkoromban sokszor nem lehetett az, amit akartam – és úgy érzem, hogy most sem lehet;
– megtanultam, hogy nem lehet így viselkedni, ahogy a gyerekem viselkedik. Engem az ilyen viselkedésért megbüntettek, és az ezzel kapcsolatos feszültség még most is megjelenik bennem, ha ilyen viselkedést látok;
– nehezen tudok pihenni, gondoskodni magamról, és a gyermekem erre mutat rá a viselkedésével, amikor nem enged pihenni, pedig már cafatokban lógnak az idegeim;
– túlpörgetem, túlfárasztom magam, és a gyermekem próbál lelassítani, hogy pihenjek, amit én úgy élek meg, hogy akadályoz.

Mindenesetre az biztos, hogy

mi vagyunk az a generáció, akiknek a gyerekkorában az volt a szabály, hogy az van, amit a szülő akar, és most, hogy szülők lettünk, most pedig kis túlzással „az van amit a gyerek akar”.

De vajon mikor lesz az, amit mi akarunk? – kérdezhetjük sokan. Az én válaszom az, hogy ameddig begyógyítatlan sérülésem van ezzel kapcsolatban, addig ez a helyzet ismétlődni fog az életemben, hogy legyen esélyem ezt a sérülést begyógyítani.

Egyébként ahogyan sorra dolgozzuk fel a gyerekkori sérüléseinket, egyre inkább egybeesik, amire a szülőnek valójában szüksége van, és amit a gyerek akar. Erre a legjobb példa az amikor a szülő haladni szeretne a feladatokkal, és a gyerek úgymond akadályozza ebben. Ha egy kicsit mélyére nézünk a dolognak, akkor kiderül, hogy a szülő iszonyú kimerült és egy nagyon hosszú feladatlista van előtte, ami nyomasztja. De valójában neki is arra lenne szüksége, hogy leüljön pihenni, leüljön akár játszani a gyerekkel, vagy csak jelen lenni mellette. Csak a teljesítménykényszer nyomasztja, az, hogy a feladatot el kell végezni. Ez is lehet egy minta, amit gyerekkorában kapott – „az nem érdekes, hogy te hogy vagy – előbb a kötelesség, aztán a szórakozás!” De – mint tudjuk – egy anya soha nem ér a teendőlistája végére. Ha mindig előbb akarja megcsinálni a „házi feladatot”, mint hogy leülne „játszani”, az a biztos út a kiégéshez.

Tehát

az élet addig emlékeztet minket a be nem gyógyított sérüléseinkre – gyakran a gyerekeink által -, amíg be nem gyógyítjuk azokat.

A sérülések begyógyításának általam ismert legjobb módja az AnaLog oldás, amivel egy jelen konfliktusból kiindulva megtalálhatjuk és átírhatjuk a mögötte álló gyerekkori mintát, gyökérokot.

Ez a gyógyulás egy folyamat, ami eltart egy ideig – a gyerekeinkkel viszont addig is, folyamatosan éles helyzetben vagyunk. Egy-egy ilyen összefeszülésnél jól jönnek az olyan eszközök, amiket „elő tudunk húzni a kalapból” ahelyett, hogy (akár szóban) bántanánk a gyerekeinket.

Egyrészt érdemes „alapozni” is: a női oldalunk erősítésével lágyabbá, odafigyelőbbé, befogadóbbá tudunk válni, jobban jelen tudunk lenni a gyerekeinkkel, megértjük az ő szempontjaikat is – és magunkról is gondoskodunk, hogy ne kimerülten és feszülten érjenek minket ezek az „éles” helyzetek. Hogy ne legyen üres a kancsó, amiből tölteni próbálunk nekik.

De valóban léteznek „kalapból előhúzható” eszközök is – ha előzetesen megismertük és begyakoroltuk őket. Az embodiment módszere segítségével felfedezhetjük a saját legjobb válaszainkat ezekre a helyzetekre, és előhívhatjuk azokat a testünk, testhelyzetünk által. A nehéz helyzetekben gyakran „elveszítjük a fejünket” – az agyunkban háttérbe szorul a racionális gondolkozás, és „üss vagy fuss” módba kapcsolunk. A testünk viszont ilyenkor is emlékszik azokra a minőségekre, amik segítenek tudatosnak és türelmesnek maradni.

Május 3-án a türelem témájában tartok embodiment workshopot. A műhelymunka során újrakapcsolódunk a testünkkel, hogy meghalljuk annak bölcs válaszait, és a gyerekeinkkel kapcsolatos nehéz helyzeteinkkel dolgozunk a testünket, testtudatosságunkat is bevonva. Szeretettel várlak!