Hogyan kapcsolódsz a testedhez? Hajtod, mert úgyis bírja? Időnként töltesz bele egy kis kávét, vagy valamit, ami megdobja a vércukorszinted? Figyelsz a tőle jövő jelzésekre, vagy inkább felülírod azokat? Ne legyen bűntudatod, ha gyakran az utóbbit választod – olyan társadalomban élünk, ahol ez a norma. Elsődleges a teljesítmény, és másodlagos (vagy sokadlagos), hogy gondoskodj magadról. Érdekes módon ez nagyon hasonló ahhoz, ahogyan emberiségként a természettel bánunk. Elvesszük, amire szükségünk van, és nem érdekel, hogy mit hagyunk magunk után, ameddig továbbra is megkapjuk tőle, amit akarunk. Amikor pedig már olyan szintű az egyensúlytalanság, amit létrehoztunk, hogy nem tud többet adni, csodálkozunk, esetleg mérgesek is vagyunk. A jó hír, hogy ez egyéni szinten visszafordítható: ha elkezdünk kapcsolódni a testünkkel és a természettel, az mind a fizikai, mind a lelki egészségünkhöz hozzájárul.

Vajon miért van az, hogy a természetben feloldódunk, megszáll minket a béke és a nyugalom? Mert ez a természetes közegünk. Arra lettünk kitalálva, hogy a természet részeként éljünk.

Ezt könnyű megérteni akár az egészségügyi szempontok mentén is: tudjuk, hogy az ülőmunka nem egészséges, hogy mozognunk kellene és gyakran szellőztetni, és azért kell pótolni a D-vitamint, mert nem éri elég napfény a bőrünket. Ezzel szemben mi városokat építettünk, és egész nap olyan terekben ülünk, ahol a levegő nem friss, ahol nem ér minket a napfény és nem tapasztaljuk meg a fénynek és az árnyéknak a váltakozását folyamatosan a bőrünkön. Mindent csak közvetetten érzékelünk: a hőmérsékletet, az időjárás összes megnyilvánulását.

El vagyunk vágva a természettől.

Nyilván, ez kényelmes. Nem fázunk, nincs melegünk, nem fújja el a szél a papírjainkat, nem esik ránk az eső. Meg sem kell erőltetni magunkat, minden elérhető távolságban van. Csak azt felejtjük el, hogy a természet részei vagyunk. A természet nem csak viszontagságokat jelent a számunkra, hanem töltekezést és iránymutatást is. Valami olyasmitől választjuk el magunkat, ami alapvető részünk.

Ugyanezt csináljuk a testünkkel. Megszoktuk, hogy mindenki fejben létezik, az intellektualitás irányítja a világot. A legtöbben két lábon járó fejek vagyunk: a testünk az a taxi, ami elviszi az agyunkat A-ból B-be, a legtöbb esetben ennyi a feladata. De még a mozgásnak, egészséges életmódnak is célja van: hogy tovább teljesíthesse a testünk a rá szabott feladatokat (vagy hogy jól nézzen ki). Mint amikor egy autót karbantartunk. Az már nagy előrelépés, ha gondoskodunk a testünkről, de valójában ez még továbbra is a test gépként való kezelése. Nem tekintjük a részünknek. Nem ismerjük el, mint egy kaput a tudattalanunk felé, ahonnan nagyon sok fontos információ érkezhetne – nem csak betegségek formájában. 

Sokan már tudjuk, hogy a betegségeink, fizikai állapotaink mind üzenetek, szimbolizálnak valamit. De ennél finomabb módon is jelez a testünk, csak nem tanultuk meg ezt meghallani és értelmezni. Az embodiment coaching ülések során ennek ellenére meglepően könnyű kapcsolódni a testünkkel és értelmezni az üzeneteit egy-egy helyzettel kapcsolatban. Már az is rengeteget segít ebben, hogy arra szánjuk az időnket, hogy a testünkre figyeljünk – és persze a jelen lévő másik fél, aki felé ki tudjuk fejezni magunkat, aki kérdez és tükröz.

De nagyon ritkán szánjuk rá az időt és az energiát, hogy figyeljünk a testünkre.

Mintha (ugyanúgy, mint a természetkapcsolat esetében) attól félnénk, hogy olyan viszontagságokat élhetünk meg a testünkkel való kapcsolódásban, amit inkább szeretnénk elkerülni.

Hiszen a tudattalanunkra nyíló kapu lehet ijesztő is, mivel az érzelmeinktől is elvágjuk magunkat. Ezért valahol érthető, hogy szeretnénk ezt az egészet szőnyeg alá söpörni és nem foglalkozni vele. Csakhogy itt megint az történik, hogy egy esszenciális részünktől választjuk el magunkat. 

Talán nem meglepő, hogy a test és az érzelmek a női minőséghez (yin) tartoznak, míg a szellem, a gondolatok a férfi minőséghez (yanghoz). A tudattalan szintén yin, míg a látható, tudatos dolgok yang minőségűek. Emellett a befogadás, a figyelem, a nyitottság szintén a női oldalunkhoz tartozik – ez a minőség hiányzik a testünk, az érzelmeink és a természet felé is. Ezt az oldalunkat ritkán használjuk a hétköznapjainkban, mivel nem tanultuk meg használni.

Pontosan azt tanultuk, hogy ne figyeljünk oda a testünkre, hanem nyomjuk le, legyünk kemények akkor is, ha fáradtak vagyunk, akkor is, ha fáj valami, csináljuk tovább. Ne figyeljünk oda az érzelmeinkre, mert azok csak hátráltatnak, bonyodalmat okoznak – hiszen senki sem tudja, hogyan kezelje őket. Bizonyos esetekben tényleg hasznos tud lenni, ha egy ideig az érzelmeink helyett a fókuszunkat, erőnket, kitartásunkat helyezzük előtérbe (hiszen akkor vagyunk egyensúlyban, ha a férfi és a női oldalunkat is tudjuk használni).

Csakhogy mi úgy rendeztük be az életünket, hogy ez az erőfeszítés, a testünk jelzéseinek felülírása állandó.

Itt az ideje, hogy megértsük: férfiként és nőként is szükségünk van a női oldalunkra, szükségünk van a befogadásra, a figyelemre, a természettel, a testünkkel és az érzelmeinkkel való kapcsolódásra. Így  leszünk kerek egészek, így lesz egyre kevesebb szükség arra, hogy a testünk betegségeken keresztül jelezzen nekünk, és így válnak egészségessé a kapcsolataink is.

Anyaként pedig különösen fontos, hogy kapcsolódjunk a testünkhöz és a női oldalunkhoz.

Az anyaság akkor könnyű, ha az időnk nagyobb részében a női minőségben tudunk lenni:

akkor tudunk befogadni, akkor halljuk meg a saját belső jelzéseinket – az anyai ösztönt is, de azt is, hogy hogy vagyunk, éppen mennyire vagyunk fáradtak. Mi az, amit még be tudunk vállalni és mi az, ami már sok nekünk? És a gyerekeinkről érkező jelzéseket és tanításokat is akkor tudjuk befogadni, ha használjuk a női oldalunkat.

Május elején két programon is várom az anyákat: az egyiken a testtudatosság, a másikon a természetkapcsolat, anya-lánya kapcsolat, nőiség lesz a hangsúlyosabb.

A türelem a középpontodból workshopon azzal fogunk foglalkozni, hogy hogyan találjuk meg az anyaság legnehezebb kérdéseire a válaszokat a testünkben. Kapcsolódunk a testünkkel, megtanuljuk mélyebb szinten érezni, hogy vagyunk éppen. Megkeressük a lényünknek azt a részét, amelyik békés, akiről lepereg az, amit korábban támadásnak érzékeltünk és megtanuljuk a testünkön keresztül emlékeztetni magunkat erre. Megnézzük, hogyan tudunk a testünkből olyan minőségeket előhívni, ahogyan szeretnénk jelen lenni a gyerekeink számára?

Az anya-lánya életfa ünnepen pedig bevezethetjük a lányainkat – finoman, szavak nélkül – a női minőségbe, aminek sajátja a lágyság, a szépség, a természetre hangolódás, a figyelem. A lecsendesedés és a kapcsolódás. Megmutathatjuk a lányainknak, hogy jó lesz majd nővé válni.

Szeretettel várlak bármelyik programon, ami megszólít.