Bennem sokszor felmerül, hogy mi az, ami valóban szükséges egy kisbaba gondozásához, és mi az, amiről csak a gyártók hitetik ezt el velünk, arra alapozva, hogy a szülői szeretet mindent meg akar adni a gyerekének. De nem mindig azzal adjuk a legtöbbet, ha a szeretet mellett tárgyakkal vesszük őket körül. Végig kell gondolnunk, milyen példát akarunk nekik mutatni, mihez szeretnénk hozzászoktatni. Megtalálni az egyensúlyt, adni annyi ingert, ami segít fejlődni, élni korunk valóban hasznos vívmányaival, de nem árasztani el a kisbabát túl sok információval. És a saját életünket sem bonyolítani túl, hiszen ez lesz a példa előttük is. A magam fél évnyi tapasztalatával csak arról tudok írni, mi vált be nekünk egyelőre. De mégis leírom, hátha valakinek segít, például akinek nulla a tapasztalata. 🙂

Nekem a kötődő nevelés elvei tetszettek a legjobban, ennek mentén próbálok Lenkével foglalkozni. Számomra ez azt jelenti elsősorban, hogy ha valami baja van, akkor reagálok rá, nem hagyom sírni. Emellett együtt alszunk, igény szerint szoptatom, babakocsi helyett inkább hordozókendőt használunk. Sokszor éri az a vád a kötődő nevelést alkalmazókat, hogy elkényeztetik a gyereket. Én úgy tudom, hogy ilyenkor még nem tud manipulálni a baba, nem fogja még fel a tettei és a következmények közti kapcsolatot, csak kifejezi egy igényét és ha erre válaszolunk, kialakulhat egy olyan bizalom gyerek és szülő között, amelynek alapján a gyerek később bátrabban távolodik el felfedezni, mert tudja, hogy az anyja (apja) mindig ott lesz neki, bármikor visszatérhet hozzá. Mi ugye ennél a „később” résznél még nem tartunk, de annyit látok, hogy Lenke (mások szerint is) kiegyensúlyozott baba, nagyon érdeklődő, sokat mosolyog és ritkán sír (na jó, mióta beindult a fogzás, kicsit gyakrabban). Mondjuk mi mind a ketten elég nyugodt természetűek vagyunk alapból is, nem sok feszültséget érzékel itthon. 🙂 Kötődő nevelő barátnőimnél, akiknek nagyobb gyerekük van, szintén azt látom, hogy a gyerek nagyon kiegyensúlyozott, bátran fedezi fel a világot, nincs „rágyógyulva” az anyukájára. Persze dackorszak itt is van, meg szeparációs szorongás is, ahogy látom másoknál, de gondolom, még mindig enyhébb.

Leírom, ezek a kötődő nevelős dolgok miért egyszerűek szerintem, és aztán még pár dolgot, ami a mi életünket egyszerűsíti. Nem azt mondom, hogy így a legjobb csinálni, de nekünk, a mi igényeinkkel és lehetőségeinkkel egyelőre jó így.

Együtt alvás

Ez nekem életmentő, nem is tudom, mások hogy bírják, akik külön ágyban vagy külön szobában alszanak. Mióta Lenkének három hónapos korában elmúlt a hasfájós korszaka és bírja a vízszintesben fekvést, éjjel fekve szopizik. Az ágyának egyik oldalát levettük és hozzá van rögzítve a miénkhez (Évi barátnőmnek köszönet az ötletért), így a saját ágyában alszik el, és ha ébred, csak egy mozdulattal magam mellé veszem, cicit kap, és alszom tovább. A következő ébredésnél meg átteszem a másik oldalamra. 🙂 Az ébredés sem úgy néz ki, hogy már felhergelte magát, mire meghallom, hanem már amikor mocorogni kezd, én felébredek és tudok reagálni. Mégsem mondanám, hogy nem alszom nyugodtan. Talán akkor lennék nyugtalan, ha távol lenne tőlem és nem tudnám, mi van vele. Mi légzésfigyelőt sem használunk, mert úgy tudjuk, az együtt alvás során a baba, ha ki is maradna egy lélegzetvétel, átveszi a mellette alvók légzési ritmusát és így magától helyreáll a légzése. Amúgy meg elég lehetetlen lenne használni, mivel ide-oda pakolgatom a gyereket éjszaka. 🙂

Nyűgösebb napokon néha van, hogy egész éjjel cicivel a szájában alszik, mert ha kiveszem, felébred. Ez azért nem túl kényelmes és van, hogy fájós háttal ébredek, de még mindig jobb, mintha ülve kellene szoptatnom, meg kiságyba próbálnám tenni.

A biztonságos együtt alvásról itt találtok egy jó írást, az ebben leírtakat fontos betartani.

Igény szerinti szoptatás

Nem tudom, egyszerűbb-e, mint a háromóránkénti, de szerintem már a legtöbb helyen ezt javasolják. Annyiban egyszerűbb, hogy ez a természetes a babának, és ezért nem borul ki és nem lesz bizalmatlan velem. 🙂 Nálunk sajnos volt egy olyan időszak, amikor orvosok előírták, hogy igény szerint egyen, de háromóránként egyen meg x mennyiséget, és amit azon túl eszik, annak örülünk. Ha nem eszik meg három óránként x-et, akkor pótoljuk ki lefejt tejjel tápszerrel. Na a tápszer aztán nem egyszerű (sterilizálj, forrald fel, hűtsd le, mérd ki, keverd össze, add oda neki valamiben), de nem csak ezért utáltam. 🙂 A legtöbbet nekem az mondta el, hogy amikor Jinjutsuval kezeltük (ételt, italt, gyógyszert lehet „tisztítani”, hogy a káros hatásaikat csökkentsük), egy harminc milliliteres adag húsz percen át (!!!) vett fel energiát. Egy átlagos adag ételt néhány percig kezelünk, a húst picit tovább kell általában. Szóval nekem elég annyi, hogy az anyatej a legoptimálisabb összetételű a babám számára, és mindig kéznél van a megfelelő hőmérsékleten.

Nem mondom, hogy az elején nem voltak nehézségeink, sőt. Megérte szoptatási tanácsadóval beszélni, csak még hamarabb kellett volna. Ezt a cikket ő írta, azért is tetszik nagyon, mert pont arra hívja fel a figyelmet, hogy ne bonyolítsuk túl a szoptatást sem. Amit még jó lett volna tudni a legelején, az az, hogy a fura fejtartással született babáknál gyakori, hogy eleinte nehezebben szopiznak, és a Dévény-torna segíthet. Hátha másnak hasznos lesz ez az infó. 🙂 Emiatt a szopizási nehézség és az orvosi előírás miatt mi hetekig mértük minden szopinál, hogy mennyit evett, de csak óriási stresszt jelentett Lenkének és nekem is. Csodálom, hogy nem utálta meg az evést, hogy minden szopizás előtt és után rohantam vele a mérleghez, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy egész nap rohangáltunk (naponta olyan 40 alkalommal), mert szinte folyamatosan cicin volt. A szoptatási tanácsadó szerint elég lenne a súlyát figyelni, azt is négynapos viszonylatban, hogy hízott-e. Amikor abbahagytuk ezt a méregetést, mert rájöttem, hogy attól még nem eszik többet, klasszisokkal egyszerűbbé vált az élet. 🙂 (És Lenke azóta is töretlenül hízik. :))

Hordozás

Nekem ez is egyszerűbb, mint a babakocsi, mert oda megyek így Lenkével, ahová akarok. Tudok tömegközlekedni, lépcsőzni, boltba menni. Én elég nagy vagyok, Lenke meg elég kicsi, így nem okoz gondot cipelni. A babakocsit valahogy egyikünk sem szereti. Én nem szeretem levinni a lépcsőn, Lenke meg nem szeret távol lenni tőlem (gondolom). De talán ha nagyobb lesz, és már ülni fog, érdekes lesz a babakocsi is (bár akkor már bringázni is szeretnék sokat).

A régi télikabátomat átalakíttattuk hordozós kabáttá, ez negyedannyiba került, mintha újat vettünk volna és legalább tuti jó a méret (az én 185 centis magasságomnál ez mindig kérdés). Szerencsére ez elég hosszú ahhoz, hogy Lenke nagyobb korában se lógjon ki belőle, vízálló és meleg. Elöl-hátul hordozáshoz alakíttattuk, van egy betét, amit elöl és hátul is bele lehet cipzárazni a kabátomba, de akkor is jó szolgálatot tesz, amikor Zoli hordozza elöl Lenkét, mert az ő kabátja alá is be tudjuk tenni, amin egyébként nem tudná teljesen felhúzni a cipzárt így, hogy Lenke is benne van. Amíg csak elöl hordoztam, az is nagyon jó volt, hogy ha bementünk valahova, csak lehúztam a cipzárt és nem melegedett Lenkére a ruha. Háton ez már nem olyan egyszerű, de még sosem izzadt le így rajtam. 🙂 A közös kabát miatt mindig érzem, hogy fázik-e és télen is elég csak egy vékonyabb, őszi kezeslábast adnom rá.

A bejegyzés következő részében az élet gyakorlati oldaláról írok: fürdés, játék, pelenkázás, babaruhák. És persze a legfontosabbakról: az intuícióról és a szülői szeretetről. Addig is várom a hozzászólásokat: Ti hogyan egyszerűsítettétek a babázást?