Annyira a szívemből szólt ez a cikk, hogy muszáj itt megosztanom. Végre leírta valaki, hogy nem természetes, ahogyan most élünk, a nyomás, ami az anyákra, szülőkre nehezedik. De mi lehet a megoldás?
A gyerekeink ősközösségben akarnak élni, mi pedig nem
Annyira ezen gondolkodom, amióta csak szültem, sőt. Már hamarabb is elkezdtem, a szülésre készülve. A mai nő nem lát szülést a sajátja előtt, azt hiszi, hogy félni kell tőle. Nem lát szoptatást a sajátja előtt, legalábbis nem annyit, hogy érezze, most jól van-e a cicin a baba vagy sem. És nincsen körülötte sok más nő, akik megmutathatnák, hogyan kell csinálni. Négyen vagyunk közeli barátnők, most már mindannyian egy-egy gyerekkel. Egyikünknek sem volt sima ügy a szoptatás. Ez lenne a természetes?
Egyedül vagyunk egész nap a gyerekkel, zsonglőrködünk a házimunka és a gyereknevelés közt. Aztán persze frusztráltak vagyunk és leszúrjuk a párunkat este, hogy miért tíz perccel később jött. Ha néha ott lenne valaki, aki csak két percre megfogja a gyereket, tíz perc vagy fél óra munkát takaríthatnánk meg. Azt mondják, pihenjünk, hogy legyen tejünk, de a kicsit éjszaka ringatni kell, Apa meg másnap dolgozik.
Nem azt mondom, hogy üljünk le sajnálni magunkat, mert szerintem anyának, szülőnek lenni az egyik legjobb dolog a világon. Nem is gondoltam volna, hogy mennyire. De el kell ismerni, hogy komoly erőfeszítéseket teszünk. És hogy ezt a helyzetet magunknak teremtettük a civilizációval, az elszigetelődéssel és a kapcsolataink tönkretételével.
Hogyan volt mindez régen? Hogyan csinálják a természeti népek? Hogyan találhatnánk vissza hozzá? Ezen gondolkodom lassan egy éve.
A cikk írójával ellentétben én szeretnék ősközösségben élni.
Vagy legalábbis közösségben. Tudom, evolúció – biztos nem véletlen van így, ahogy. De mégsem jó valami, nem? Az ember nagy erőfeszítéseket tesz, hogy hordozza a gyereket, kielégítse az igényeit a kötődő nevelés szellemében. Ami persze kifizetődik, nem csinálnám másképp. Küzdünk, hogy megvédjük őt a civilizált világ minden hátrányától: a növényvédőktől, a hormonkezelt húsoktól, a szennyezett levegőtől, a felesleges gyógyszerektől, a háztartási vegyszerektől, a képernyők hatásától, a túl sok, túl gyors, túl hangos ingertől, a reklámoktól, a túlfogyasztásra buzdító divatoktól. Próbáljuk időnként természet közelébe juttatni őt. És még csak tíz hónapos! Mennyi mindentől kell majd még megóvni!
És persze, régen meg a kardfogú tigristől kellett és olyan betegségektől, amikből ma egy hét alatt kigyógyul orvosi segítséggel vagy meg sem kapja az oltások miatt. Akkor sem volt fenékig tejfel az élet, ezt elismerem. De folyton azon kattogok, hogy a mai világban, a civilizáció bizonyos előnyeit élvezve létre lehetne-e hozni egy hasonló közösséget. És persze, hogy létre lehet, vannak most is ilyenek. Kérdés, hogy hogyan bírnánk a bizonyos szintű összezártságot másokkal. Vagyunk-e ehhez elég elfogadóak, türelmesek, alázatosak? Hogyan viselkednénk krízishelyzetben? (Ld. A part című filmet.) Szerintem ez a legnagyobb kérdés, hogy lelkileg állunk-e azon a szinten, hogy megosszuk egymással az életünket.
Kép forrása: https://www.flickr.com/photos/deepblue66/15122301850/
Kommuna helyett
Addig is, amíg kommunába költözünk, vannak megoldások. 🙂 Én például találtam itt Zuglóban egy hordozós klubot, ami életmentő volt nekem. Csak kéthetente találkozunk, de hasonló gondolkodású anyák közt lehetek, akik egy része már átment azon, amit én épp átélek. Az ilyesmit minden anyának szívből ajánlom. Ki kell mozdulni, másokkal találkozni, ÉLNI, mielőtt begolyóznánk és a párunkon vernénk le, hogy egész nap be vagyunk zárva. Vagy legalábbis azt hisszük.
Vannak olyan munkahelyek is, ahol támogatják a távmunkát. Én erről álmodozom: hogy egyszer Zoli távmunkában fog dolgozni. Kell akkor persze egy dolgozószoba, ahol békén hagyjuk a nap nagy részében. De maga a tudat, hogy ott van, nekem már segítene, vagy ha két óránként öt percre megfogná Lenkét.
Aztán ott a hordozás, amire most kezdek csak igazán ráérezni. Már ritkán sétáltatom Lenkét kendőben, mióta hízásnak indult és megbarátkozott a babakocsival. Így viszont szívesebben veszem a hátamra házimunkához, illetve most kezd értelmet nyerni a karikás kendő is. Például egy reggeli rituálé lett, hogy a karikás kendőben ül, és együtt mosunk fogat. Aztán bedobjuk a mosást és leszedjük a tegnapi ruhákat. Ez tíz perc, én nem szakadok meg benne, Lenke pedig feltöltődik a testközelséggel.
Az internetes kapcsolattartás is időnként életmentő tud lenni. Például amikor kétségbeesünk, hogy ma miért alszik ilyen furcsán, miért szopik ilyen furcsán, miért ilyen nyűgös. Kiírjuk egy anya-csoportba a facebookon és fél órán belül már megnyugtató tapasztalatok sora érkezik. Ugyanakkor nem hiszem, hogy hosszabb távon ez lenne a megoldás.
A bátrabbak
Aztán vannak ennél bátrabb megoldások is, például az övéké:
És nyilván minket is visszatart valami attól, hogy beleugorjunk az ilyesmibe. Vannak praktikus okok és ott a kétség, hogy például én bírnám-e ezt. Mert ez kemény munkával jár, reggeltől estig. Csak éppen azok között, akiket szeretünk. Épp a héten futottam bele egy idézetbe:
„A gondolat, hogy akkor szolgáljuk a legjobban társadalmunkat, ha reggelente minden családtag különválik, hogy olyan dolgokat csináljanak, amelyet általában nem élveznek, az emberiség legnagyobb téveszméje lehet.”
Jason Christoff
És tényleg, így leírva milyen egyértelműnek tűnik! Miért is csináljuk mindezt? Hogy évente három hétig lehessünk a családunkkal a természetben? Mint a halászról és az üzletemberről szóló mesében?
Megértem, hogy van, akinek idegen ez a fajta élet, a természethez való teljes visszatérés. Engem is egyelőre csak inspirál. Én felsoroltam fentebb a saját ötleteimet a középutas (vagy ideiglenes?) megoldásokra, de ha van ehhez saját gondolatotok, megoldásotok, gyűjtsük össze!
